Gál Éva Emese: Hazátlanok millecentenáriuma
A honfoglalás, mondd, mit jelent annak,
akinek hazája nem lesz soha,
aki sötétbe született magyarnak,
hogy árnyától éljen a glória?
Hogy éli meg az ezeregyszáz évet,
ha úgy érzi: elhagyta a haza?
Készen kapott határt és veszteséget.
A történelem vádlottként örök,
mert megteremti ezt az ellentétet
a haza és a hazátlan között.
A vonzódás a fényhez örök kényszer,
rációt győznek érte ösztönök,
hogy leszámoljanak a vaksötéttel,
hiszen minden élni, látni akar!
Otthont teremtve küzdeni a véggel.
Másként nincs élet, ember és magyar.
És mi, mintha már csak sötétből látnánk
a fényt, ami árnyékába takar,
többletként éljük a haza hiányát:
mert ami nincs, lehet a végtelen,
s egy nyelvében élő világ hazáját
őrzi bennünk a boldog értelem.
De nyelvében egy világ meddig élhet,
ha nincs földje ahhoz, amit terem?
Meddig lehet a fény árnyéka élet?
Meddig ad otthont hitünknek az ég,
s mikor jön el a nap, mikor a fénynek
s árnyéknak közös hona lesz a vég?