Csokonai Vitéz Mihály – Vajda Juliannának

         1.

Morsa, 1798. március 18.

         Óhajtott Szép Kincsecském!

Ímé midőn te Éretted kiindulok az én balatoni uramra, sírni láttatik az Ég, és szomorú felhőknek fályolával borította el kedveltető homlokát. Ah, Kincsem! ha én idejártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én bús gyászba borul az én lelkem; komorabb lesz ennél a mái időnél az én életem, ha az én kedvemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla, azon nem fog ragyogni.

lillaDe hát annyi szerelmes esdeklésim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök hűséget esküdött indulatom, s a te kedves ígéreted, lehetnének-é valaha hiábavalókká? Elhagyhatna-é engemet az a Lilla, aki én tőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? Az a Lilla, aki azt fogadta nékem, hogy csak bízzak, ő mind végig…? Megélhetné-e, hogy én elszakadjak tetőled, akiért élek, akiért fáradok, akivel sírni vagy örülni holtig kívánok? Csak te lehetsz az az angyal, ki nékem a világi életet Paradicsommá teheted: csak te lehetsz az a Kegyetlen, aki engemet a bánat és a keserűség mélyére visszabuktathatsz. Rajtad áll a választás. Nékem egyebet választanom soha nem lehet, hanem hogy téged szreesselek. Első megpillantásodra elvesztettem lelkemnek szabadságát: elloptad, elragadtad az én szívemet azon az egy estvén, amelyen először megláttalak.

Igaz, hogy én voltam hibás Kedves Angyalom! Hogy ily soká késtem dolgaimmal. De csak a te szívecskéd légyen erántam állandó: helyre hozom ezt a hibámat. Én reménylem, hogy mi néhány nap múlva egymásban megörvendezhetünk, és az eddig való aggódásnak fűszerszáma fog lenni jövendő gyönyörűségünknek. A keserű után édesebb az élet is. Mely örömmel fogjuk elmúlt bajainkat emlegetni egymás kebelében: mely édesebben fogunk csüggeni egymás karjairól, amelyeket a balsors el akart vala választani.

Éppen most érkezik bé az én követném. Nincs kocsi! Ah mostoha szerencse! Meddig késleltetsz engemet az én sóhajtott tárgyamtól? Mely nagy baj ez nékem. De van levelem az én Lillámtól, van az én Lillámtól levelem. Áldalak óh jótévő szerencse! S kezdem érezni, hogy te vélem nem ellenségeskedel. Csókolom ezerszer azokat a betűcskéket, amelyek Kedvesemnek ujjaitól származtak. Megvan legfőbb örömöm: ki érzi azt most, amit én? Melyik halandónak szíve repes úgy, mint az enyém?

Köszönöm édes Juliánnám! ezt a vigasztaló levélkédet, köszönöm szívednek igaz hűségét – százszor köszönöm. Óh mennyire meg vagyok elégedve, hogy te érzékeny vagy én erántam! Hála a kedvező Egeknek! És sietni fogok az én szerencsémnek egész végre hajtására. És azon az első napon, indulok fel a te szép kebelednek megölelésére. Most se lett volna ennyi baj, ha e télen jobban siettem volna. A késedelemtől mindenkor félhetni. A reménység és kétség között egy órát tölteni is unalmas a szertő Lelkeknek.

Nekem addig vígan élni nem lehet, ha szinte kívülről mutatom is más előtt, de szívem, belőlről csak az én Juliskámnak szívével vidulhat meg. Légy, Kincsecském! mindvégig állhatatos, én szavamnak ura lészek. Köszönt téged ezer csókkal a Te

                                                    hív
                                                V(itéze)d

         2.

Komárom, 1798. március 21.

Lilim, Én tégedet még most is halálból szeretlek: mégis Lilim! Ah szeretett Lilim! Ez a levelem utolsó – hozzád az életbe. Most zárom be végképpen azt az édes barátkozást, melyet véled szinte kilenc hónapig kóstoltam, s azt az örömet, melyért irigyeim lehettek az angyalok. Most látod még egyszer, és többé nem, annak a hív kéznek vonásait, mely a tieddel kérkedett, mely a te kezdnek örökös bírásával kecsegtette magát.

Ah, édes de mulandó remény! Mulandóbb a hajnalnál, vagy a hajnali harmatcseppnél, melyet az első napsugár száraszt ki a fakadó rózsabimbónak öléből. Mely bizonytalanok az embernek minden történeti! Miként nem tudja a halandó szív, hogy az ő legkedvesebb öröme lépés a keserűségre! Hányszor szerencsétlen a legtisztább, leghívebb szeretet! Lili nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szívem, az én lelkem, az én életem ismét a holtig való magányosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek, s Lilla én reám nézve megholt – igen is, megholt – örökre megholt ő én reám nézve.

Nem Lilla vagy te többé, óh életemnek angyala! Nem az a Lilla, akiben én boldogságomat reménylettem. Mégis még egyszer kedves én előtte ezen a néven szólítani tégedet. Így szólítja régi nevén az ő halva fekvő kedvesét némely szerencsétlen szerelmes annak koporsója felett; kiáltja még egyszer, míg a halálos szemfedél el fogná az ő szemei elől azt, akiért élni óhajtott; az nem hallja többé szavát, az ő panaszkodó szavát az érzékenységtől megfosztatott szép halandó. Ah Lilla! Lilla! Felelj még egyet nékem; azután parancsold, hogy én is haljak meg; igen – haljak meg, midőn már teérted élnem nem lehet. MIdón már az én reménységemnek minden alkotmányja végképpen leomlott; midőn már az én napom, éppen a hajnal hasadtával örökös fekete éjszakába borult, mely után több virradás nem lehet: midőn már nékem egyéb részem nem jutott, hanem, hogy elrablott gyönyörűségemnek puszta sírhalmán minden vég nélkül keseregjek…

Szíves sóhajtásim! Enyésszetek el örökre, mint a lengő árnyék, a zordon fergeteg első elérkeztével. Örömkönnyek, változzatok keserű könnyekké, melyet csak a vigasztalhatatlan bánat préselhet ki szemeimből. Végső búba merült szív, tanuld meg elfelejteni, te pedig áldott leányka! tartsd meg az én szerencsétlen nevemet megadnál, s jusson eszedbe olykor-olykor, hogy egy érzékeny fiatal készebb lett volna téged bírni, hogy sem a világot.

De ne! Ne epeszd ily kelletlen emlékezéssel, ne epeszd vidámságra teremtett szívecskédet; felejtsd el minden indulataimat, azon boldogságnak kebelében, melybe a mennyei kezek integetnek. Ejts egy pár könnycsöppet ez utolsó levélkémre: ez nékem és az én leghívebb szeretetemnek elég áldozat fog lenn. – Én pedig megárasztom az én könnyeimet, hadd folyjanak ki zápor módra, az én Rozim halála után csak te vehettél ki. Mert az én szívem úgy van alkotva, hogy az kettőé sohasem lehet. Te bírtad azt, és te kívüled senki meg nem nyerhette volna.

Csudálkozom, hogy a tied úgy megváltozott, úgy pártolhatott attól, akinek már ajánlva látszott. Bizonyosan valami vétségemnek kell lenni ellened, amely erántam tégedet oly idegenné tehetett. Mi lehet az? Én még csak gyanítani sem tudom. Sőt esküszöm az egekre s mindenre ami szent, esküszöm saját szívemre s a te angyali orcádra, hogy tudtomra ugyan semmivel sem tettem magamat ily elhagyásodra érdemessé.

De talán nem is bírtam én soha is a te szívedet, talán csak magam álmodoztam magamat oly boldognak, hogy te engemet szeretsz, te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet oly teljes szívből szeresselek: mert különben sohasem tettél volna szerencsétlenné egy leghívebb szeretőt. Ha pedig te is úgy szerettél engemet, mint én tégedet: úgy boldogtalan vagy te is, és jövendőben a te keserűséged duplázni fogja az én magános keserűségemet. Ah, Juliska! Ha ez úgy van, szánlak tégedet.

Miért nem adtad ki magadat akkor estve csak egy-két szócskával is? Még az én legszomorúbb szavaimat is ezzel fogadtad el: nem is bánom, nem tehetek róla. – Ebből én mit húzzak ki egyebet a legrettenetesb megvetésnél. Ha ezt nem mondtad volna, vagy irántam való hív szeretetednek legkisebb jelét adtad volna: eddig ketté volna vágva a csomó, túl volnék kincsem! mindenem. Még most nem lett volna késő, még lehetett volna mindent orvosolni, és József-napra a gróf hintaján láttál volna bémenni az udvarotokra. Két hét alatt minden könnyhullatásaink örömkönnyekre változtak volna!

De mivel önnönmagad mondtál le rólam, engemet vétkesnek sohasem vádolhatsz: engemet, aki erántad még most is soha megaluvó indulattal lángolok. A te szíveden állott, kinek add azt által. Senkinek erőltetett végső erőszakot rajtad tenni nem lehetett volna. Az én feljövetelem, s a te eltökélt szándékod reá bírták volna kedves szüleidet, hogy annak engedjenek által, akit te szeretsz, és aki téged oly igen szert. Két hó múlva egy városbeli professzorné lettél volna, és pedig legboldogabb teremtés teáltalad.

Én benned soha egyebet nem néztem, hanem amit nézhet egy philosophus, aki a virtusnak barátja és egy érzékeny poeta, akinek gusztusa nem éppen otromba. Ami a te lelkeden kívül van, azt én másba is feltalálnám. Egy érdemes hivatalú s elegendő fizetésű ifjú ember mindég bíztatja magát gazdag menyasszonnyal: de az én lelkem sokkal nemesebben gondolkodó, mintsem indulatit pénzért árulja. Én téged csupán magadért kedveltelek.

De már ennek mind vége van, s pedig én miattam van-é? Kérdezd meg magadat. Én bánom, de mit tehetek róla. Erővel senki szívével nem bánhatok. Fejet hajtok hát a kényszerítő szükségnek, s minthogy te nem szeretsz, nem is törekedhetem szép személyed birtokára. Elmegyek Keszthelyre, és csak édes emlékezetedet viszem el magammal. üres lesz az én szobám tetőled: de szívemben mindenkor jelen leszel. Elmegyek Keszthelyre, te pedig Almásra, s két egymásért termett szív ily messze fog egymástól esni mindörökké.

Légy boldogabb, mint én, és töltsd nagyobb megelégedéssel napjaidat, légy boldogabb mint én, óh édes reményem, és a bánat soha ne üljön a te szép orcáidra, melyek engemet állandó bánatra kényszerítettenek, légy boldog, hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerencsétlennek emlékezete ne zeverje meg a te nyugodalmadat.

Én holnap délután indulok, elhagyom ezt a Komáromot végképpen, amelytől te is majd meg fogysz válni; és mi, Kedvesem, nem együtt fogunk menni. Még holnap reggel elbúcsúzom kedves szüleidtől, akiket szívességekét mindenkor tiszteltem, akiket óh, mely forrón szerettem azért is, hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást az életbe, s ah Lilim! többször sohasem! Örökös határfal lesz felvonva közöttem és közötted, végképpen leválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomorúságra. eddig volt hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet. A szerető név baráttá változott, de oly baráttá, aki csak a Balaton partjáról sóhajtozhat te utánad.

Élj vígan: a legtisztább boldogság karján, egy örömöd csak azért múljon le, hogy a másiknak helyet adjon, állandó nyugodalom és békesség legyen vidám homlokod felett, s szeressen oly forrón az ég, amint én mindenkor szerettelek.

Isten hozzád! – Csókollak – még egyszer – a legutolszor csókollak… Ah elveszett kedves Lillám.

Isten hozzád!

                                                                                               Professzor Csokonay

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo