Takáts Sándor: Az igazi szegénylegények

               Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
               Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép;
               Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,
               Előmenetedre nincs egy utad is ép.

                                                                  Balassi Bálint

A magyar katonát úgy a hazai, mint az idegen írók minden időben magasztalásokkal halmozták el. Acélkarú, törhetetlen szívű s félelmet nem ismerő férfiaink ugyan minidig voltak, de a XVI. és a XVII. században ezrével és ezrével terem az ilyen. Nem is magyar, hanem külföldi ember írta a XVI. században, hogy a hazaszeretet eredeti magyar virtus! Külföldi költők énekelték meg a magyar katona hazafias gondolkozását, önfeláldozási készségét, vitézi szellemét s vakmerőségig menő bátorságát. A mi írott emlékeink napnál világosabban hirdetik, hogy a XVI. században mindaz, ami igazában magyar és nemzeti, a végházak vitézeiben él és virul. Itt a végházakban folyik a magyarosodás, itt élnek a nemzeti hagyományok, itt lelkesednek s küzdenek a hazáért. Itt hangoztatják ezerszer és ezerszer: „Ha nem harcolunk a török ellen, azt is elveszítjük, ami még a miénk Magyarországból.” A végházak népe kiáltja világgá: „Hazánkért és magunk becsületéért lakjuk a végeket, fizetés nekünk nem jár!” Temérdek ilyen felemelő hang szólal hozzánk a végekből. A Temesvárban körülzárt Losonczy István közvetlenül halála előtt írta volt nemzetének: „Én az én Istenömhöz való jó hitömben, az én hűségemben és az én hazámhoz való szeretetemben, az én lelkem míg testben leszen, az élő Istennek segítségével meg nem fogyatkozom, de ha Magyarországban akartok lakni, idegen embörre dolgotokat ne bízzátok; mert az magyarokat semminek veszik; szömömmel látott dolgot mondok; nyilván nem szánja sem országunkat, sem mimagunkat!” Íme, ilyen hang szól hozzánk a végházakból! Van-e ennél mélyebb hazaszeretet? S nem ezt hangoztatja-e Balassi Bálint a végbeli vitéz is, mikor a magyar nemzet romlásán kesergett, írván:

Ó kedves nemzetem, hazám, édes lelkem!
Kivel szerelmes mind tavaszom s telem,
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem,
Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.

   S ott, ahol ilyen hangok hallatszottak, ott a végházakban és főúri várkastélyokban nevelkedett a magyar ifjúság elitje. Itt tanították meg arra, hogy a magyarnak a vitézi névnél és tisztességnél féltőbb kincse nincsen. Itt tanulták meg ifjaink, hogy nincs szebb elmúlás a hősi halálnál, nincs szebb temető a zöldbe borult mezőnél. A végházakban és a kastélyokban élnek a lantosok és a hegedősök, köztük Balassi Bálint, a végbeli életnek ez örök életű dalosa és zengő szíve. Ki tudná megmondani, mennyi szép vitézi ének született itt, hiszen az ismerteken kívül még ma is sok porlad a családi levéltárakban. Az egyik ilyenben például a végbeli vitéz így fohászkodik a magyarok Istenéhez védelemért:

   Mert te igazgatod minden dolgaimat,
   Viselöd az hadban ügyemet, gondomat,
   Forgatod kezömben az harcos szablyámat,
   Te tanítod vívni az én fiaimat.

   Kezembe adod még én ellenségeimet,
   Ki mostan elhordja édös nemzetömet,
   Szertelen pusztítja szép zsíros földemet,
   Gyakorta levágja erős vitézünket.

   Egy másik Szép ének című versben így kesereg a magyar vitéz: „Miért hagyál el minket ilyen igen megromlanunk? mi nemzetségünkben elpusztulnunk, miért távozál el Úristen ily messzi mitőlünk? Azért kell tisztelnünk pogányokat, gyilkosokat, paráznákat, bálványimádókat, kiknek el kell viselnünk kemény igájukat. Elvevéd tőlünk országunkat, királyunkat, földhöz veréd a mi koronánkat, szemed elől veted az mi áldozatinkat. Megszűnnek sok helyeken szent nevednek dicséreti, szép ifjak ékes éneklési; mert az bálványimádás tűled azt érdemli. Eltávozék mitőlünk jó nagy Isten mi örömünk, nincsen immár semmi vigasságunk, siralomra fordula az mi nyájasságunk. Támadj fel azért immár nagy Úristen mi mellettünk, és te jobb kezedet nyújtsd ki rajtunk, és ne vess el előled, kik megnyomorodtunk. Lássák meg az pogányok, hogy mirólunk gondot viselsz, kiket szent igéddel legeltetsz, és noha megbántottunk, tetűled el nem vetsz” stb.

   Felemelő s lelkesítő mindaz, ami a végbeliek életéről, küzdelmeiről s igaz magyarságáról ránk maradt. Pedig ha tudjuk, hogy már a XVI. század első felében mennyit kellett nélkülözniök, mennyit szenvedniök, akkor még inkább értékelnünk kell mindazt, ami a végbelieket a magyar nemzet büszkeségévé, féltett kincsévé s egyedüli reményévé tette.

   Harcosaink jó része a hódoltság területéről elűzött nemesekből került ki. Ezeknek szegényeknek semmijök sem volt, s ha zsoldot nem kaptak, éheztek. „Az szegény nemesség – írja 1550-ben – igen elbúsult; mert olyak vannak bennök, hogy éhen is meghalnak, oly szegények vannak bennök. Sírnak a nyavalyások, de azért helyüket megállják.” Akárhányszor megesett, hogy nemesek, akik két-három lóval mint tisztek szolgáltak, a nagy nyomorúság miatt közvitézekké lettek. Azaz úgy jártak, mint Bank Pál, Déva várának kapitánya, aki 1552-ben Castaldónak írta volt: „Igen kevés vagyok én egyedül ennek (a várnak) megtartására, ha ezek eloszolnak; mert jobb énnekem tisztességemre az más ember lovát vakarnom, hogy nem mint egyedül szégyent vallanom, ha az uraim, akik itt vagynak, eloszolnak.

   Kornis Gáspár 1605, április 16-án Batthyány Ferencnek írta volt: „Az én uramnak való hűséges szolgálatom miatt csak egy dolmányban maradék! Úrból közönséges katona levék? Immár Isten mire adja dolgomat, nem tudom; kegyelmed gondolhatja, mit remélhetek.”

   A lovagias, vitézi szellem és lelkesedés is, mely a végbeli vitézeket a XVI. században olyannyira áthatotta, nem volt állandó. Régi magyar mondás, hogy a szegénység nagy emberséget gyaláz! A végbeliek lelkes életét is a szegénység tette tönkre. Vitézeink elmétől alig megfogható nyomorúságban éltek. Az éhség és a nyomorúság megölte a lelkesedést, megbomlasztotta a fegyelmet.

   Nincs ország – írják a végbeliek –, ahol a küzdő vitézekkel oly keveset törődnének, mint nálunk. Ausztria főurainak vadállatjait – írja Lippay érsek – jobban élelmezik, jobban gondozzák, mint a végházak hadinépét. Tudott dolog, hogy a magyar gyalogosnak havi két forint, a huszárnak havi három forint volt a fizetése. Ebből kellett ruhát, fegyvert szereznie, ebből kellett magát, családját és lovát tartania. Amíg egy jó magyar lovas havi három forintot (s azonkívül semmit se) kapott, addig a császári lovasnak (kürasszírnak) havi tizenöt forint s élelem járt. Pedig a császári nehéz lovasnak a török ellenében alig vehették hasznát. Volt idő, mikor egy német gyalogos annyiba került, mint hét jó magyar hajdú. Volt idő, mikor a nagy török háború alatt puszta kenyérért is akárhány magyar katonát lehetett kapni. A bécsi kormányszékek mégis németekkel rakták meg a végházakat, s a magyar katonát rendesen sosem fizették.

   Tudott dolog, hogy szegény katonáink zsoldjukat felerészben posztóban kapták. A 12-24 forintos posztó véghét a katonáknak 24-48 forintba számították, s még a magyar sing és a brabanti rőf közt levő különbséggel is csaltak. Innét van, hogy katonáink nemegyszer négyhavi zsoldjukról hajlandók voltak lemondani, ha posztó helyett készpénzben fizetik őket. Pénzt azonban mindég ritkábban kaptak, s így kénytelenek voltak elfogadni a silány posztót is. A legtöbbször azonban ez is elmaradt, s így a szegény katonák sóhajtva kiáltották: se pénz, se posztó.

   I. Ferdinánd és Miksa idejében is nagy volt ugyan a fizetetlenség, de az elviselhetetlen nyomorúság Rudolf uralkodása idején szakadt a szegény végbeliekre. Ekkor énekelte Balassi Bálint a magyar katonáról:

Kedvelt s böcsült véred lett csúfoltságossá.
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,

Föld reménységére felnevelt úrfiak,
Szemétre vettettek úgy, mint köz tyúkfiak
Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem külömbek, mint az ördögfiak.

   És Balassi Bálint az igazat énekelte. A magyar vér mérhetetlenül olcsó lett. Katonáink zsoldja elmaradt, s idegenek híztak a magyar jövedelmen.

   Az ország keleti részén a szepesi kamara fizetvén a végházakat, itt katonáink mindig jobb sorsban éltek, mint a nyugati részeken. De azért Rudolf uralkodása idején a szepesi kamara területén is megesett, hogy a végbelieknek 50-60 hónapon át mit sem fizettek. Tokaj, Szendrő, Ónod, Kálló, Ecsed és Szatmár lovas és gyalogrendjei összegyűlvén, maguk írták a kamarának: „Rudolfus császár idejében hol ötven, hol hatvan havunk maradt fizetetlenül; most őfölsége (II. Mátyás) idejében is hol húsz, hol huszonöt havunk vagyon hátra”.

   Az ország nyugati részein még rosszabb volt a helyzet. A palotai kapitány írta például rongyban csühődő és éhező katonáiról: „Nincs oly ember az világon, ki ezeket nem keserülné”. a felzendült lévai vitézeket 1576-ban tisztjeik csak nagy nehezen tudták lecsillapítani. Ők, a tisztek írták aztán Rudolf császárnak: „Immár koldusnak s nem szolgáló népnek láttatunk lenni… Talán fölségednek mi láttatunk legalábbvaló hívei lenni, kiknek árnyékában vannak az fölséged több végei”. A szegény palotaiak, kiket hosszú szenvedés és várakozás után egy darab papirossal fizettek ki, elkeseredetten jelenték ki, hogy tovább nem szolgálhatnak: „Tudjuk és hisszük – írták –, ha mi nyomorúságot őfelsége rajtunk cselekeszni kész, az Úristen őfelségének ezt el nem engedi, hanem az mirajtunk teendő nyomorúságért őfelségét úgy megveri mind testben, mind lelkében, minden dolgaiban szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek között őfelsége például lészen.”

   A kanizsaiak egy évvel későbben szintén ilyen hangon jelentették, hogy már éhhalál is volt köztük. „Ezután – írták –, most hogy ruhátlanok vagyunk, s nincsen mivel ruházni magunkat, hideggel kell meghalnunk!”

   Ilyenformán írogatnak a többi végház lakói is. A hős Pálffy Miklós újvári vitézeiről írta például, hogy hámborul s igazán szolgálnak, de hogy minemű fogyatkozásban vannak, azt csak Isten tudja, „Kegyelmeteknek penig jó emberséggel írhatom, hogy sokaknak közülük, akik vagyon negyven esztendeje, hogy az őfölsége szolgálatjában vannak, az orcájokon és vén szakállukon csurgott le az könyejük… Az ellenség is penig nagy szívet és bátorságot veszen rajta, ha látja, hogy az őfölsége régi szolgáit így éhhel hagyják meghalni, meg nem adván az övéket… Bocsátottam immár el közülök harmincat olyakat, hogy száz mérföldről kellett volna őket idehozni. Jó hitemre mondhatom, hogy ugyan sokan vannak közülök, hogy három vagy négy nap is nem ehetnek az kenyérből.”

   Amint Pálffy levele is mutatja, Rudolf uralkodása alatt sok végbeli vitéz otthagyta a szolgálatot, mert elviselhetetlenné lett a nyomorúságuk. Amint a kanizsaiak, úgy a többiek is világosan megírták, hogy „az éhenhalás viszi őket a végházakból”.

   Ez időben még igen sok erősség és várkastély főuraink kezén volt, s mivel ezek ekkor még nemcsak, hogy egyetértettek a nemezt többségével, de legtöbbet áldoztak a nemzeti védelemre és a nemzeti kultúrára, tehát igen szívesen fogadták szolgálatukba a végházakból távozott vitézeket. A kanizsai őrség írta volt ekkor: „Minden vitézlő ember az urak fizetésére siet; mert az urak az ő szolgájok fizetésében el nem vesztnek, hanem pénzről pénzre nekik megfizetnek. Annak fölötte jószágokat is sokat közikbe osztanak. Ha melyik gonosz szerencsével kárt vall, mindennel segítik s nem hagyják megszegényedni.

   Az urak azonban nem fogadhattak meg minden bujdosó katonát. Akik tehát a végházakban maradtak, azok tovább is szenvedtek és nélkülöztek. A szécsényi őrség 1607-ben írta: „mezítelenek, költségtelenek és éhezők vagyunk”. Ugyanez évben a bányavidéki valamennyi végház küldöttei Újvárt gyűlést tartván, elbocsátásukat kérték; mert tovább nem bírják a nyomorúságot. „Ekkoráig – írták – nagy éhezéssel, szomjúzással, pénztlen, ruházatlan kellett őfelsége végházaiban éjjel-nappal vigyáznunk.”

   A harmincéves háborúban a végbeliek sorsa még rosszabbra fordult. A birodalmi segély ugyanis teljesen elmaradt. Szentgyörgyvölgyi Bakács Sándor főkapitány jelentette 1620-ban, hogy a keszthelyi őrség tizenegy év óta semmi fizetést nem kapott, s most elrendelték, hogy ötven lovas és ötven gyalog a táborba vonuljon. E szegény legények – írja Bakács – Keszthelyt minden ellenségtől őrzik és védik, de fizetetlenül s ruhátlanul hadba nem mehetnek. A Dunántúl többi végházának kapitányai kijelentették, hogy szegény hazájuk oltalmára és hasznára akarnak lenni, de „az végházakat kordéra nem hagyják”.

   Eszterházy a bányavidéki végházak népéről jelentette, hogy a végső nyomorúság nyomja. Ő maga a sajátjából segíti ugyan a vitézeket, de valamennyit nem táplálhatja; ezért csak az éhenhalókat tartja cipóval. Ha – írja Eszterházy – végsőig elkeseredik a vitézlő nép, mindegy neki, kötéllel vagy éhséggel kell-e elpusztulnia;de oly dolgot cselekszik, amit sok mérő búzával sem lehet felváltani.

   A dunántúli végházakból ugyanilyeneket írogatnak. Hagymásy Miklós kapitány például Batthyány Ferencnek jelentette: „Az gyalog három lövés port vagy ónt nem tudna puskájához venni. Az lovasnak annyi embersége nincs, hogy egyszer megtudná lovát patkoltatni, vagy hogy magának lábbelit vehetne”.

   Azoknak a huszárezredeknek sem volt jobb dolguk, melyek a harmincéves háború alatt a birodalomban küzdöttek. Eszterházy Miklós nádor a haditanácsnak írta 1637-ben, hogy Kovács Péter ezer emberéből csak kétszáz maradt életben. Hősiesen, vérül ontásával küzdöttek ezek, megérdemlik tehát a szegények, hogy valamit kapjanak. Legalább egy hónapra szállást adjanak nekik.

   A szegény végbeliek aratás idején mind kimentek a várakból, mert ha takaráskor nem szereztek maguknak élelmet télire, éhen halhattak. A kiskomáromiakról írják például 1648-ban: kimentek mind „kepében aratni mivel szegényeknek kenyerök nem volt”. Keglevich Péter vicegenerális 1648. július 3-án jelentette Batthyány Ádám generálisnak, hogy a végházak vitézei négy-öt mérföldre is elmennek aratni. „Elszéledtenek a szegénylegények – írja ugyanő –, s elfutottak az aratásra”.

   Ha nem kaptak munkát – ami sokszor megesett –, éhségtől űzve a mást vették el. A dunántúli vicegenerális írta Batthyánynak Egerszegről: „Hogy életét megtarthassa, ki kell mennie (a vitéznek) a falukra. Erővel elveszi az polgárnak az mije vagyon. Onnad aztán az vármegyékben, az országban is nagy kiáltás vagyon az vitézlő rendre”.

   A végbeliek jelentései szerint az ilyetén lárma és síbolkodás mindég nagyobb volt, mint az okozott kár. A jobbágyok ugyanis jól értették, mint kell a tócsából tengert csinálniok.

   I. Lipót kerülvén a trónra, a magyar katonaság múltjának legszomorúbb korszaka kezdődött. A nagy fizetetlenséghez ekkor még hozzájárult a vallási üldözés s a magyarság nyílt üldözése. A szegény végbeli katonaságunknak éreznie kellett, s érezte is, hogy Bécsből egyenest romlására törekszenek. Volt végházunk, ahol szegény katonáink tíz éven át nem kaptak fizetést. A végbeli kapitányok jelentései szerint a vitézek döglött lovak húsával, fakéregből és korpából készült kenyérrel s a mocsarakból kiásott bűzös gyökerekkel táplálták családjaikat. Ha – írja Forgách Ádám generális – a végbeliek halálra ítélt rabok lennének, akkor sem szabadna őket éhséggel megölni (1662). A legjobb vitézek – jelneti Batthyány Kristóf –, hogy családjukat táplálhassák, kénytelenek a falukra menni s a másét elvenni. S ha megfogják őket, a hazának e hű és vitéz katonáit, mint rablókat kerékbe törik vagy felakasztják. Végső romlás és pusztulás lesz ennek a következménye!

   Kollonits Lipót érsek 1669-ben írta a bányavidéki végházak katonáiról: „Ezek a szegények hat év óta egy harapás-kenyeret, egyetlen fillért sem kaptak”.

   Szendrő, Putnok és Diósgyőr őrségéről jelentették 1673-ban, hogy leírhatatlan a nyomorúság köztük. E három helyőrség nyolc év alatt mindössze csak kéthavi fizetést kapott.

   A titkos tanács 1664-ben magának az uralkodónak jelentette, hogy Győrött és Pápán száznál több magyar katona halt éhen. S akik még élnek, szinte árnyékká lettek a nyomorúság miatt.

   A haditanács jelentette őfelségének 1691-ben, hogy az éhség és a kétségbeesés az ellenséghez űzi a szegény végbelieket. Nigrelli most írta Kassáról, hogy a Kecskemét környékén állomásozott huszárok az élelem hiánya miatt majd mind elpusztultak. A kolozsvári és a székelyhídi őrségről ugyanezt jelentették.

   Ilyen viszonyok közt éltek a szegény magyar katonák Lipót uralkodása idején! Isten csodája, hogy e nyomorúsággal telt esztendőkben végházaink mind el nem vesztek. A szentgróti és a béri vitézlő rend írta 1676-ban Batthyánynak: „Botokkal s csaknem mezítelenül kölletik őfelsége kapuit őriznünk. Csak az egy élő Isten az, ki még eddig az pogányágnak családságát meggátolta”.

   A Habsburgok politikája s a bécsi kormányzószékek magyargyűlölete, amint láttuk, először koldusokká tette a magyar katonákat. S mikor már elég gyöngének tartották a magyar haderőt, Laxenburgban a király elnöklete alatt azon tanácskoztak, mint lehetne a magyar haderőt feloszlatni. 1671. december 11-én aztán megjelent a császári rendelet, mely egyelőre mintegy nyolcezer végbelit fizetés nélkül szélnek eresztett. A magyar katonaságra mért e gyalázat hihetetlen elkeseredést és zűrzavart okozott. A kipróbált régi harcosok majd mind a felkelőkhöz csatlakoztak. S mikor Bécsben látták az eredményt, a soproni országgyűlésen visszavonták az 1671-i császári rendeletet. A nagy török háborúban aztán katonáink vitézül harcoltak ugyan, de ezzel sorsukon mit sem lendítettek. A magyar gyalogosnak havi egy forintot, a németnek havi nyolc forintot és élelmet adtak. Zichy István győri vicegenerális arra kérte a haditanácsot, hogy legalább csizmát adjanak a szegény hajdúknak; mert mezítláb járnak s télen elfagy a lábuk. Az Eger blokádjánál részt vett magyar katonák vitézségét még a bécsi kormányszékek is magasztalták, de azt is megírták róluk, hogy e szegény emberek házról házra koldulva szerzik meg darabka kenyerüket.

   A háború szerencsés bevégzése után Bécsben nyíltan hirdették, hogy a magyar végbeliekre már nincsen szükség, s az újonnan építendő várakba német és rác katonát kell helyezni. Aztán hozzáfogtak a régi magyar végházak lerombolásához. S régi dicsőségünknek szentelt falait egymás után döntik le. Az 1699. évtől 1702-ig alig volt hazánkban magyar katona. Szatmárt tartottak hatvan huszárt és negyven hajdút az adók és porciók beszedésére. Ezek a szegények is 1702-ben fizetésért könyörögtek; mert tíz év óta mit sem kaptak.

   A magyar katonaság szenvedésének tengernyi sokaságából csak egy szemernyit adtunk itt. De ez adatok is világosan hirdetik, hogy a Habsburg uralkodók örökös bizalmatlansága s a bécsi kormányszékek magyargyűlölete századokon át minő rettenetes nyomorúsággal és szenvedéssel sújtotta a magyar katonaságot!

   Akaratlanul is felvetődik itt a kérdés, vajon Magyarország nem bírta-e fizetni saját katonaságát? A feleletet erre a magyar rendek többször megadták. – Ha – mondták ezek – Magyarország maga rendelkezhetik bevételével, minden katonáját rendesen fizetheti. Sajnos! ebbe az udvar sohasem egyezett bele. Mindent, ami nagyobb jövedelmet hozott, kivette a magyar kamara kezéből, s Ausztria javára fordította. A magyar kamara írta volt 1549-ben: „Omnes proventus ad cameram majstatis vestrae pertinentes ab eadem sunt abstracti et aliorum curae et administrationi ac dispositioni commissi, ita út pene nihil camera praeter nudum titulum habeat!” Azaz, hogy a magyar kamarától minden jövedelmet elvontak s idegenekre bízták, úgyhogy a magyar kincstárnak a puszta néven kívül egyebe sem maradt.

   A magyar kamara kiszámította, hogy Mária özvegy királyné 1526-től 1548-ig hány százezer forintot húzott Magyarország jövedelméből (harmincadokból s bányákból). S kiszámította azt is, hogy e hatalmas összeg után mennyi katonát kellett volna tartania. S Mária királyné egyetlen katonát sem tartott s nem fizetett! Az 1580, évben a magyar rendek azt írták a királynak, hogy minden végbeli katonát rendesen fizetnek, s még tizenötezer lovast és gyalogost tartanak, a király konyhájára 15 000, a tornajátékokra 4000 forintot adnak évenként, ha Magyarország maga rendelkezhetik a marhakereskedés jövedelmével.

   Hogy mire költötte az udvar a kezin levő harmincadok jövedelmét, azt a számadások világosan mutatják. A magyaróvári harmincadból 1586-ban a francia királyné (osztrák főhercegné) nemcsak százötvenezrnyi hozományát kapta, de ezenkívül ugyaninnét évi 7500 frt-ot húzott. Ugyaninnét fizették az osztrák landmarschallt, II. Mátyás gyóntatóját, Izabella Klára infánsnő innét húzott évi 4000 frt-ot, innét fizették az udvari káplánokat, az udvar szállítóit, szakácsait, a bécsi apácazárdákat, az udvari muzsikusokat stb. Althan Adolf, aki az udvarnak jelentős kölcsönöket adott, 1619-1633-ig 78 598 frt-ot kapott a magyaróvári harmincadból. Az 1625, évben még Károly főherceg ravatalának költségeit is a magyaróvári harmincaddal fizettették. Így állván a dolog, nem csoda, hogy 1627-ben az óvári, a pozsonyi és a nedölcei harmincadoknak másfél milliónál több volt az adósságuk! S ezt mind a magyar marhakereskedés jövedelméből kellett megfizetni!

   Íme, a Habsburgok imigyen sáfárkodtak Magyarország jövedelmével! Pedig eddig a bányák jövedelméről nem is szóltunk. Pedig ebből sem látott Magyarország semmit. De a főhercegeknek csupán Mikulásra évenként négyezer körmöci aranyat utalt ki az uralkodó!

   Mindenféle kiadás szerepel az említett harmincad-hivatalok számadásaiban, csak a végbeli katonaságnak adott összegek hiányoznak onnét. S ha a XVII. században szerepel is néha a katonai kiadás, ez jelentéktelen összeg, s jobbára a bácsi arzenálnak szól.

   Az eddig felsorolt adatok világosan hirdetik, hogy mit kellett a magyar katonának nélkülöznie és szenvednie. Megértjük tehát, miért hívták a végbeli vitézeket szegénylegényeknek. Ők maguk is így nevezték magukat még a kuruc-labanc világban is.

   A legény szón nem nőtlen embert kell értenünk, mert ezt rideg legénynek hívták, hanem olyan kitanult katonát, aki az inaséveken már túl van. Még a főurak kastélyaiban nevelkedő ifjaknak is több éven inaskodniok avagy apródoskodniok kellett. (Apród és inas egy fogalom volt.) Ez a szokás a végekben szolgáló katonák közt is megvolt. Zay János írta például 1582-ben haza: „Az darabontokat elküldeni ne felejtse kegyelmed, nyolc-tízet jókat, ne legyenek inasok, hanem merész legények”. Tudott dolog, hogy a gyalogságnál és a naszádosoknál minden vajdának volt inasa vagy apródja. Ez a szokás a lovastiszteknél is járta. Ezeket az inasokat vagy apródokat fegyverhordozóknak is hívták. Amíg a végekben szolgáló iratos katonákat szegénylegénynek hívták, addig a szabad hajdúkat, akik mint ökrészek vagy sőrések a tőzsérek szolgálatában marhahajtással szolgáltak, botos legényeknek hívták.

   A XVI. század első felében jobbára csak gyalogosainkat hívták szegénylegénynek. A gyalogosok ugyanis a marhahajtók és a jobbágyok sorából kerültek ki, s földhözragadt szegény emberek voltak. A lovasok ellenben túlnyomóan nemesek voltak, és sokaknak közülök birtokuk is volt. Rudolf korában azonban már a lovasok (huszárok) is szerénylegényeknek írják magukat. Sőt igen sokszor a tisztjeik is így nevezik magukat.

   A XVI. század végbeli vitézeinek lovagias szelleméről, önfeláldozásáról s hazafiságáról már szólottunk. Lássuk mármost, minő szellem uralkodott a szegénylegények közt, mikor félig mezítelenül, éhséggel küszködve szolgáltak.

   Először is a tisztekről ejtünk szót. Ezer szerencse, hogy főuraink jó része a hódoltság korában még együtt érzett, s együtt küzdött nemzetével. E főurak a maguk várkastélyaiban állandó katonaságot tartottak, s a ha királyi végházakban szolgáltak, ott a fizetetlen magyar katonákat gabonával és pénzzel támogatták. A Zrínyiek, a Nádasdyak, Eszterházyak, Batthyányak stb. rengeteget áldoztak imígyen a haza javára. Akkor még ilyenekre, s nem külföldi szórakozásra költ el a főurak jövedelme. Csak például említünk néhány esetet. Zrínyi György csakúgy, mint apja, a szigetvári hős, állandóan jelentős számú katonát tartott a saját költségén. Ezenkívül mint kerületi generális és főkapitány a nyomorgó királyi zsoldosokat is gyakran fizette. Követelése imígyen az udvaron 1601-ben már 79 743 frt. volt. Frangepán Miklós volt bán ugyanily módon ötvenezer forintnyi követelésének megfizetését sürgette (1624). Kollonits Szigfrid bányavidéki generális, akit a bécsi udvar mint magyar rebellist elzáratott, többnyire a magáéból fizette a végházak szegény katonáit. Nem is volt nála népszerűbb tiszt a végekben. Követelése egymillió forintnál nagyobb összegre rúgott, de az udvar mit sem adott neki. S hány oly főtisztünk volt, aki soha nem látott fizetést, bár évtizedeken át becsülettel szolgált. S csak maradéki könyörögtek érdemes apjuk hátralékos zsoldjáért.

   A XVI. században a vitézi lelkesedés és a lovagias szellem egylelkű testületté tette a végbeli őrségeket. Testvériségnek (fraternitas, communitas) nevezik magukat az egyes őrségek, s még a főtiszt is testvéreinek s barátainak hívja a közvitézeket is. A szegénylegénység korában a közös nyomorúság és szenvedés fűzte egybe a végbelieket. Megható jelenség, hogy oly időben, midőn a szegénylegényeknek alig volt betevő falatjuk, rabságba esett társukért mindenüket készek feláldozni. Az újvári őrség például 1554-ben mindent elkövetett, hogy társukat: a szegény Bajcsy Antalt kiválthassák. Nilkay András deák, szentmártoni kapitány hűségesen szolgált. A palásti szerencsétlen csatában mindenét elvesztvén, rabbá esett. Tiszttársai azonban kiváltották (1555). Szászfay András katonarokonát akarván a rabságból megszabadítani, hátralékos zsoldjáért könyörgött (1559). Szigetvár vitézei 1550-ben felajánlották zsoldjukat rabtársaik kiváltására. Az alsóörsi csata alkalmával a tisztek jutalom helyett arra kérték a királyt, segítené meg Pribék Imre huszárhadnagy társukat, aki még kétezer forinttal tartozik a töröknek sarcában (1570). Nagy János zászlótartót veszprémi vajtársai váltották ki. Szabó István kiszabadítására Csontos Benedek és Horváth György szendrői vitézek 331 frt-nyi zsoldjukat ajánlották fel (1577). Czakó Ambrus veszprémi huszárkapitány, híres vitéz s emberséges ember lévén, mikor török rabságba esett, a pápai gyalogosok – amint maguk írták –, nem nézhetvén szenvedését, szoldjukst ajánlották fel kiváltására. (1579) Roussel Péter szendrői főkapitány jelentette 1577. május 17-én, hogy Szabó Istvánt bajtársai kiváltották. A veszprémi őrség nem bírván összehozni Tarnóczy Farkas kapitány sarcát, Batthyány Boldizsártól kértek támogatást s megírták neki, hogy „vérük hullásával, sőt halálukkal megbizonyítják”, hogy hálátlanok nem lesznek. Komornik István Bocskai járásakor esett rabságba, s majdnem húsz évig sínylődött ott. A nagy fizetetlenség s a közbejött háború miatt a végbeliek csak 1626-ban fogtak hozzá a kiszabadításához. A Kanizsával szembevetett végházak szegénylegényei egyhavi zsoldjukat ajánlották fel kiváltására. Salamonfái Rátky Menyhért vicegenerális, Bessenyey János és Sehonnay István huszárkapitányok pedig 4367 frt-nyi zsoldhátralékjuk felét elengedték a kincstárnak, hogy a másik felét megkaphassák és Komornik kiválthassák.

   Ilyen és ezekhez hasonló adat seregével maradt ránk. Közönséges jelenség volt a hódoltság korában a raboknak kezességen való szabadon bocsátása. Az ilyen rabok aztán tisztjeiktől koldulólevelet váltottak, s végházról végházra jártak, hogy sarcukat összekoldulják. S a végbeli szegénylegények sosem tagadták meg az ilyenektől a segítséget. Olyan esetek is történtek, hogy ha a rab vitéz nem talált gyámolt, bajtársa ment helyette a tömlöcbe, s addig ott maradt, míg a rab rendezte itthon ügyeit. Erszénygyártó Gáspár is ezt tette!

   A szegénylegényeknek ilyetén emberségét és páratlan áldozatkészségét akkor méltányolhatjuk igazában, ha tudjuk, hogy ők maguk minő nélkülözés és szenvedés között tengették életüket. akkor, mikor a török rabságban sínylődő vitézek elkeseredetten írták volt: „Minden ország kiszabadítja rabjait, egyedül a mi magyar nemzetünk árva és elhagyatott”, akkor, mindőn ugyanezek sóhajtva kiáltották: „nincs elhagyatottabb, szerencsétlenebb nemzet a magyarnál”: akkor a szegény végbeliek tettek legtöbbet a rabok érdekében.

   De lássuk, mit tettek ugyanezek a hazai kultúra terén. Eddig egyáltalán ismeretlen dolog nálunk, hogy a végbeli vitézek a maguk költségén iskolákat tartottak fent, templomokat építtettek, s papot, tanítót fizettek. S ezt úgy a katolikusok, mint a protestánsok megtették. A magyar szokás szerint az egyes várőrségekben a pap és a tanító közemberi fizetést kapott. A kincstár azonban ezt a csekély fizetést is megtagadta, főleg ott, ahol az őrség protestáns volt. Eszerint a papot és a tanítót a szegény katonáknak maguknak kellett fizetniök. Szatmár várában például 1635-ben kétszáz hajdú és kétszáz huszár volt. A prédikátor itt két közember fizetését húzta, a tanító pedig egy gyalogosét. Az udvari kamara és a haditanács e fizetést nem engedélyezte, mert a prédikátor és a tanító őfelségének nem katonája. Ezentúl tehát a szegény katonák maguk fizették papjukat és mesterüket. Voltak kisebb és szegényebb végházaink, ahol a pap és a tanító még közlegényi fizetést sem kapott. Babolcsán például a lelkész és az oskola-mester két köböl rozsot kapott.

   Az egyes őrségek nagyon ragaszkodtak papjukhoz. Ami nem is csodálandó. A súlyos napokban ugyanis ezek vigasztalták és bíztatták őket. Mikor például a körmendi prédikátor távozni akart, a körmendi sereg Batthyányt kérte közvetítésre. „Mi – írták a katonák – őkegyelme tanítását kedveljük, s akarjuk köztünk való megmaradását”.

   Az 1670. évben a pápai vitézlő rend néhány száz tallért gyűjtvén, két főlegényt Sárospatakra küldött, hogy onnét papot s mestert hozzanak.

   A légrádi őrség jelentette 1677-ben, hogy templomukat lerombolták, prédikátorukat elűzték, s „még azon füst alatt seregestül fordulván, az harangjainkat leszedték az pápista uraimék harangfájiról”. Erre a vitézek közül nyolcvanan elmentek, s török földről hoztak maguknak prédikátort. Úgy látszik, ez a prédikátor sem maradhatott ott sokáig. Sárkány István ugyanis 1683-ban megírta Batthyány Kristóf generálisnak, hogy Légrádról a religio miatt 480 vitéz elment. De Rabatta gróf visszacsalta őket, megígérvén nekik, hogy prédikátorukat visszahozatja, de előbb Bécsbe kell írnia az engedélyért. a katonák erre visszatértek Légrádra.

   Végbeli katonáink nemcsak papokat és mestereket tartottak, de templomokat is építettek. A veszprémi ágostai vallású őrség például gyűjtés útján szedett össze annyi pénzt, hogy a templomépítést megkezdhette. Mivel azonban a szegény katonák nem kapták a zsoldjukat, az építést nem folytathatták. Ezért Batthyány Ferencnéhez, az ágostai vallásúak nagy patrónusához fordultak segítségért.

   A szécsényi őrség 1616-ban négyhavi zsoldját ajánlotta fel a ferencrendiek lerombolt klastromának felépítésére.

   Bosnyák Tamás, a vitéz füleki főkapitány franciskánus kolostor építésére házhelyet adott, katonái pedig ugyane célra háromhavi zsoldjukat ajánlották fel.

   Gombay János egerszegi vicekapitány ötven éven át katonáskodott. Részt vett a svéd háborúban is, s ott kitüntette magát. Az 1676. évben tizenháromezer forintra rúgott zsoldhátralékja. Ennek feléről hajlandó volt lemondani, ha a másik felét megkapja. Ez esetben a templom felépítését hajlandó magára vállalni!

   A végbeli szegénylegényeknek ilyentén templomépítéseiről bőségesen maradtak ránk adatok. Még több ilyennel rendelkezünk a papok s a tanítók alkalmazásáról s iskolák alapításáról. S ha tekintetbe vesszük a végbeliek hallatlan nyomorúságát, akkor el kell ismernünk, hogy a szegénylegények súlyos áldozatokat hoztak hazájuknak. De ha bármi nagy és felemelő dolgot cselekedtek is, az udvar bizalmát s a bécsi kormányszékek jóakaratát sohsem sikerült megnyertniök. Az, amit a hős Forgách Simon írt Rudolf uralkodása alatt, minden időre szólott! S mit is írt ő Batthyánynak? Teljes az ő (ti. az ausztriai tanácsosok) gyűlölete a magyar nemzet iránt! „Inkább elszenvednek minden károkat, hogynem mint magyarral is közlessék dolgokat… Contra rerum seriem vagyon az, hogy valamely ország más idegenek tanácséval tartassék meg, vagy utiliter adminisztráltassék. Magyarországnak mire jutott dolga az idegen tanács és idegenek administratiója miatt, látja mindez világ. Ím, az marad oka is, minemű nagy veszedelemben vagyon miatta. Látják ők maguk is, de lám, az pravus affectusok tisztán megvakította őket.

   A következő XVII. század derekán más szavakkal ugyan, de ezeket mondotta Zrínyi Miklós, a költő is. Hogy ő mily lelkesedéssel védte a magyar katonát s mily keserűen hangoztatta az udvar örökös bizalmatlanságát, fölösleges ide írnunk. Eléggé ismert az.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf