Bartalis János: Sírbeszéd Ady Endréhez

Eljött az idő
és én újra világsírodon állok.

Két parányi csillagom ég,
a Mindenség reszket.

Feléd fordítom fájdalom-arcom,
fáradt ölemben az Universum rózsái
   fakadnak.

Élettemető!
Sírod földjében alusznak kicsiny, szemérmes holdak.

Felzúgom jósló hatalmad, bús testvér.
Csillagok fátyola hull.

Az ormok gyászolnak.
Nincs nap…
A vizek elfeketednek – – –
Nyolc millió testvérem sír.
Nincsenek dalos szilvafák a kertek végén,
az erdők nem a miénk,
a vasutak búgva szaladnak.
Sírod honába szólok, elköltözött Ember.
Isten-testvér!
Az egész föld zokog.

Az egész világ megváltó írt kér.
Hol nyugszik apostoli bús szatír-arcod?
A lebitangolt Ember új napja ébred,
Hol van Mózesi botod?

Mi egy történelmi perc kitagadottjai
oly siváran állunk,
hogy nemzeti létünk fénylő csillaga
mindjárt, mindjárt sírod éjjébe hull – – –
– – –
Az egész Kozmosz vadsírja domborul.