Szabó Lőrinc: Erdélyi József és versújságja

A lapok foglalkoztak már Erdélyi József tízfilléres versújságjával, mint jelenséggel. A tízfilléres rotációs kiadás és főként, hogy a költő maga odaállt a rikkancsok mellé, érthető feltűnést keltett. Én irodalmi szempontból akarok a Felkelt a nap harminchat verséről írni, de van néhány megjegyzésem a változatlanul sokat pertraktált „jelenségre” is.

Erdélyi József cselekedetébe csak túlzás magyarázhat bele kortünetet. Nem igaz, hogy a költészet ponyvára, utcasarokba szorult, hogy az író a rikkancs „szánandó” szerepére kényszerült. A valóság kevésbé szenzációs. Erdélyinek előfizetők gyűjtése, de alighanem idegen vállalkozó révén is éppúgy módja lett volna mostani verseit füzetben vagy könyv alakban kiadni, ahogy eddigi köteteit megjelentette. Amennyibe ez a kiadás került, annyiért könyvet is csinált volna a nyomda. Erdélyi azért választott újságformát, mert nagyon sok emberhez akart szólni, kultúrcselekedetet kívánt végre hajtani: jó verseket akart eljuttatni a sanzonos rossz ponyvát állandóan vásárló városi és falusi tömegekhez. Miután a tömegek szegények, a sokezres példányszámmal egyidejűleg filléres árról is gondoskodni kellett; és mindkét követelmény az egyszerű üzleti elgondoló mozdulatával mutatott újságformátumra, mint legjobb sikert ígérő megoldásra. A költő egyébként csak egy régi ötletét variálta most legkonzekvensebb formában, hiszen már 1926-ban „ponyvára vitte” műveit, igaz, hogy akkor mégis tizenhat oldalas, füzetes formát választott e célra. Önként és tudatosan vállalt rikkancsszerepét legfeljebb naivnak lehet tartani, de nem szánandónak; ebben a tekintetben különben csak a siker mondhat igazi kritikát.

A harminchat vers egy hatalmas szerelmivers-ciklus első részlete, és esetleg további alakulásában nagyon könnyen válhat egy olyasféle népszerű irodalmi művé, mint a világlíra legkedveltebb szerelemdal-gyűjteménye, Heine híres kötete, a drágaköveket és hamisgyöngyöket gazdagon öntő Buch der Lieder. A versízlés általános nemesedése szempontjából páratlanul fontos volna, hogy a kísérletnek eredménye legyen, és az első harminchat vers „ponyvasikere” megmutassa a kiadóknak azt az üzleti lehetőséget, amely az Erdélyi-féle Dalok Könyvében rejlik. Erre a szerepre egyetlen mai magyar költő sem alkalmas annyira, mint a népies formák révén igazán széles köröknek beszélő Erdélyi, akinek olcsó könyvét a teljes népszerűség felé most óriási szárnyakkal vihetné a legegyetemesebb téma, a szerelem.

Annak az itt elképzelt és vázolt szerepnek a megítélésében, amelyet a magyar Buch der Lieder az olcsó Petőfik mellett betölthetne, sokkal fontosabbnak gondolom az átlagos jó nívót, a nagy változatosságot, színességet, a nyelv tisztaságát és a verseknek a mai élettel való telítettségét, mint azt a szorosabban vett irodalmi kívánalmat, hogy minden egyes darab remekmű legyen. Ilyen munkánál ez talán emberfölötti igény volna. Ami fontos, az a költő kitűnősége; és ez megvan. Az úgynevezett gyönyörű vadvirágos rét a fontos: és a nap felkelt, és ezer meg ezer virágot ragyogtat Erdélyi rétjén. Gaz is van ezen a réten, de sokszor a gaz is gyönyörű; és amikor nem gyönyörű, akkor még talán észre se vesszük, ahogy a virágos rétből is a virágokra emlékszünk.

A Felkelt a nap Költeményeiben egy nagy és örök lelki színjáték édesen és keserűen naiv, édesen és keserűen fiatal és csak keserűen mai képeit kapjuk. A költő mindenről beszél, és mindig visszatér a szerelemre. A reflexiók gazdagsága és változatossága oly nagy, és annyira élő, hogy az alkalom, amely a verseket kiváltotta, nyilvánvalóan évtizedek óta felgyűlt élmények előtt nyitott zsilipet. Fáradtság, szemérmesség, kiábrándultság, okosság és sok egyéb nehezen viselt fék hullott e itt egy emberről, hatalmas forrás indult meg, saját gazdagságának örülve, a felszabadult mozgás élvezésén kívül nem sokat törődve bármi egyébbel. Nem pártolom a könnyű munkát, de természetesnek, sőt egyenesen üdvösnek gondolom ezt a gondatlan zuhogást, amely, mint minden áradás, sok idegen anyagot és roncsot is görget felszínén.

Erdélyi irodalmi értékeit, eredetiségét, emberi és szociális korszerűségét többször volt alkalmam hangsúlyozni régi cikkeimben, még akkor, amikor a kritika túlnyomó része Petőfi-epigonizmussal akarta elintézni a költőt. Szeretem Erdélyit, a hibáival együtt. Ez a kitűnő költő, aki elsőnek ért meg valamennyi kortársa körül (magamat is közéjük számítva), ebben a verssorozatában gyenge verseket is közölt. Az egyszerűség és a természetesség egymagában nem ér semmit, ha nem hordoz nagy, reális vagy szimbolikus tartalmat. A Felkelt a nap jelentéktelen költeményeiben és még több költemény részeltében az egyszerűség és természetesség nagy erénye romantikus, szentimentális, néhol nagyhangú semmitmondássá válik, és csak a színes hír értéknívóján mozgó rímes epikumokat ad a zsánerdarabokban. Az élmény, amely a páratlanul bő áradást létrehozta, ezekben a sokféle túlzottan kifogásolt versekben saját maga tehertétele lett, nem válogat, túl gyorsan teremt, és a ciklikusság átkaképpen naivul erőszakolja az „aranyhajú lány” költői képét ott, ahol maga a vers nélküle is meglenne. Másik hibája néhány versnek Erdélyi politikai elképzeléseinek bizonytalanságában találja magyarázatát: a szocialisztikus versek néhol érthetetlenül szimpla konklúziókat vonnak le. Álom- és meseszerű képekkel sikeresen politizál Erdélyi, mert a fogalmak vagy képek sokértelmű szimbolikája megengedi a reálpolitikai árnyékvetést is; azonban sokszor nem így dolgoz fel társadalmi témákat, hanem – talán az állandó poétikusság és népmesehangulat elől menekülve – a közvetlen szókimondás területére lép és ilyenkor csak az egyszerű, irreális meggyőződést látjuk a maga nemes és félreérthetetlen zavarosságában. Erdélyi elmélkedő politikai verseinek árt az egyszerű és természetes realizmus, és használ a fátyolozó szimbólum.

De hagyjuk a kifogásokat. A hibákat úgyis mindig könnyebb meglátni, és ezen a helyen érintésüket is csak a költő iránti nagybecsülésem engedélyezte. Erdélyi a maga legjobb lényegében olyan kiváló tehetség, hogy tökéletes műveket tud teremteni. Nála magának az alkotás folyamatosságának, szakadatlan bőségének kell örülni a biztosan várható ritkább remekművek vagy az állandó magas nívó igénylése helyett. Nála (aki dolgozás tekintetében nyilván a Petőfi-, Puskin-, Burns-féle poéták közé tartozik) egyáltalán nem hiba, hogy gyenge, sőt rossz verseket is ír. A Felkelt a nap is hozott remekműveket. Mert ha jelentéktelennek minősítjük az olyan verseket, amilyen a Szegény ember szerencséje, vagy a Szép és jó, akkor milyen szeretettel beszéljünk például a Mókusok, Utoljára, Búcsú egy naptól és más darabokról, a legfőképp az Őszi álom-ról? És hány vers van még ezen a nyolc újságoldalon, amelyet szintén kitűnőnek kell tartanunk, noha van bennük egy-egy zavaró, naivan egzaltált, de könnyen kiigazítható részelt! Ha Erdélyi, mint Baudelaire és annyi más tette a munkáival, egy idő múlva visszatér ezekre a csaknem kész, hibáskölteményeire, és nyugodtabb lelkiállapotban elvégzi rajtuk a végső simítást, mostani verseinek még nagy részét magasra emelheti. Arra a nívóra, amely az övé is, arra a nívóra, amelyen az érzékletesség, a tartalmi, formai és kompozicionális harmónia találkozik, és amelyen a legkisebb vers is egy lehetséges lelki szituációnak maradéktalan rajza, valami emberi, nagy felfedezés.

A legjobb Erdélyi jellemvonásait már többször fejtegettem, de mostani versei alkalmából megint érinteni szeretném azt az érzésemet, hogy a világirodalom legnagyszerűbb lírai termékeiben, minél magasabbra megyünk, annál jobban egyeznek az egyéni vonások. Az igazán nagyversek, a támakülönbség következményeitől eltekintve, ami másodrangú a megítélés szempontjából, feltűnően hasonlítanak egymásra. Mintha volna valami egyetlen, klasszikus ideál, amelyet kimeríteni egy ember sohasem tud, és amelyet többször-kevesebbszer elérnek a jó költők. Erdélyiben nemegyszer éreztem ezt az örök hangot. Amikor ez a hang szólal meg nála, megszűnik a mostanában szerintem túlzott esztétikai agitációval propagált népi vagy magyaros irányba tartozni: ilyen költeményeiben specialitásukat vesztik az egyéni vagy iskolai tulajdonságok, eltűnik még a szépség is, és az egyetlen megmaradó kategória a tökéletesség. Ilyenkor Erdélyi nem „népi” költő, a hangja akár a Goethéé is lehetne, és műve a legmélyebb szellemiség jelzőkkel kimeríthetetlen automotorizmusának életét kezdi élni.