Ölvedi László: Janicsárok kellenek

Ős, tiltott kútfejeknél áldozunk naponta,
Pirosló máglyánk már az égig ér.
Lángjában emberszív lobog:
Magunkból tépjük, szítjuk egyre jobban,
Hadd hulljon szikrazáporként a vér
Másért elégni fájdalmas gyönyör.

A torkunkat szorító terhes, ősi bánat
Kavargó könnybe, dacba, borba fúl.
Ezüstös, holdas éjszakán
Bús férfiéletünk sodró viharja lázad
Árván tengődünk asszonytalanul,
Élethajónk örök zátonyra fut.

Gyermekhitünk tündérkastélyát szertedúlta
Vad martalóc-urunk: a Gondolat.
Hősökké vert lángostora.
Nótázva lépünk daltalan, bozótos útra;
Szerelmes, forró csók sohasem fogad.
Panaszra nyitni ajkunk nem lehet.

Zúzott szívünket harci dárdavégre tűzzük.
Mellünkön égő seb tátong csupán.
Az álom tarka ködbe tűnt,
Lankadt inakkal, bénán mégis egyre űzzük
S kidőlünk lassan, mind, egymásután.
Dalolva rokkan itt a janicsár.

S ahogy lehull a hősi, kínos álca rólunk
Egy árva, téli, könnyes éjjelen:
Bimbózik új emberszirom.
Elszánt, ifjú, harcos szívekben folytatódunk,
Mert nincs halál, az élet végtelen;
Kegyetlen, ámde győztes és örök.

 

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo