Csighy Sándor: Induljatok haza magyarok

Akkor még azt hittük, hogy a hazában otthont és szabadságot talál, aki visszatér…

Prédái a gondnak, a télnek,
nyomornak… Halottak és élnek.
Vánszorognak éhesen, fázva,
idegen rongyokba alázva…
Nyugatról mennek Kelet felé.
Sok ezer magyar, ki nem lelé
hű szíve békéjét, útra kél.
Elég volt a kín, a könny, a vér;
elég volt a megaláztatás.
Hajdan büszke, vitéz és csatás
magyar, csűrök lakója, koldus.
Csontváz, miről lerágta a húst
a honvágy, szenvedés, éhség, gond.
S hogy szíve, a piros harang, kong;
eszelősen néz maga körül…
Csurog a könnye s annak örül.
emelgeti apró rongyait,
nem tudja, mit vigyen s hagyjon itt?
Drága valahány, kedves ékszer,
néma kérdés, csupa „emlékszel”…
Mind beszél, mind elmond valamit
arról, ami otthon, álom, hit.
Mind emlékeztet, mind szívekbe vág,
tetemrehívás mind s néma vád…
Otthon mit talál, nem tudja még.
Mi tűzhely volt, talán nincs már rég:
pihenést nyújtó puha székek,
gondosan rakott meleg fészek
kifosztva s felégetve áll…
Csend uralja s őrt áll a halál.
A sok magyar mégis visszatér
és csak annyi, amit visszakér,
az lesz otthona dísze, éke:
magyar szeretet, magyar béke.
Halld meg hazám fiaid szavát!
Nem akartak ők új, más hazát!
Téged szeretnek mindörökre
s forrón gondolnak minden rögre,
mindenre, mi belőled fakadt,
belőled nőtt, – szívünk megszakad,
ha te egyszer megtagadod őket,
ha nem csókolhatják meződet
s réted magyar virágait;
ha arra ébrednek, hogy álmaik
elrabolták hideg, halál kezek
s nem maradt, csak az emlékezet,
mi felőrli árva lelkeik.
– Már eddig hány fiad lelte itt
halálát. – Mind fiatal hajtás,
ígéret. S eltűnt, mint sóhajtás
nyomtalan. Tán könny se hull értük…
Te sirasd, a tied volt éltük,
ifjú szívük te érted lángolt.
Szent volt neved s ki tudja hány volt,
ki neveddel ajkán hunyta le
szemét?! És mi lett szemfedele?
Sötét bú szőtte lenge fátyol,
hűs esőcsepp s levél a fákról…
Nem hűtlenség vezette őket,
csak újabb magyar temetőket
nem akartak. Éltük virágát,
erejét, lelkük hitét, vágyát
neked mentették, érted óvták!
Érted bujdostak, érted rótták
idegen ország kemény útját,
hogy egyszer, ha lehet, ha tudják,
vissza vigyenek erőt, hitet
s szeretet lángjától hevített
kemény akarattal álljanak
majd zászlód alá. Szent lesz a nap,
mely testvért testvérrel egybefűz,
mely egyforma melegséggel tűz
otthonmaradtra, visszatértre!
akkor egy nemezt borul térdre
s örömét visszaveri a fény,
mely a magyar szabadság egén
messze tündökölve felragyog…
– Induljatok haza magyarok!
Induljatok, vár a magyar föld,
a rög, a rét nemsokára zöld…
Várnak a romok, holt emlékek,
melyeken szürke hamuréteg
szendereg. Menni kell magyarok.
A vihar erősen kavarog
s elsodorja azt, aki gyenge.
Az élet törvénye, rendje,
hogy a hűek együtt legyenek.
Pusztulás, enyészet fenyeget
mindenkit a határon kívül!
Menni kell! A szeretet kihül,
elhamvad, bús emlékké demed…
Nem kap többé senki kegyelmet,
ha elvész a magyar föld lelke.
Hű anyánk volt, karja ölelte
bölcsőnk. Siessünk hozzá vissza!
Hűségünk, becsületünk tiszta,
nem vétettünk szóval, se tettel.
Könnyeink közt is szeretettel
gondoltunk rá s mondtuk ki nevét.
Neki áldoztuk szívünk hevét
s lelkünk mindég róla álmodott.
Megátkozzuk, legyen kárhozott,
ki nincs egy akaraton velünk!
Ki, mikor felfelé ívelünk
a tisztulás eszménye felé,
árulóként áll útunk elé
s beárnyékolja fényes álmunk.
Induljatok, nem szabad várnunk,
minden perc késés halált jelent.
Nem elég nézni csak a jelent,
mely romokat, hullákat szállít
s névtelen sírköveket állít
elpusztult emberseregeknek.
Feszüljünk csak a meredeknek,
ez jelenti a magyar jövőt!
Feszülni és a kereszt előtt
újabb szent erőt sóhajtani
s bizakodva neki hajtani
fenn a csúcson tündöklő célnak.
Szikrázni kell kőnek, acélnak
a magyar munka szent hevében,
és áldott a munkás kezében
mindenféle szerszám egyaránt,
ha a munka által új hazánk,
a szabadság otthona épül…
Ország, – láncok, börtönök nélkül,
hol a szabadság örök kincs marad
s mindég azon egy úton halad,
miként a nap kél s leáldozik
s rendje soha meg nem változik…
– Szabadság fészke leszel hazám,
fészek, mit nem hitványul, lazán
épített fel sorsverte néped.
Fészek, mit vihar ki nem téphet
s magyar átok nem dúlhat többé.
Vagy és lenni fogsz mindörökké!

 

szozattv


szozat a tiszta hang karitaszadventjpg 2017120492958 7 böjtecsaba mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf