Lendvai István: Átok Behemótra

Átkozott a Pestnek minden palotája,
átkos palotáknak minden cikornyája,

átkozott a fája, átkozott a kője,
minden eresztéke, mindenik tetője.

Ne is szánja Isten, ne is szánja sátán,
verjen fel a fű is elsüllyedett hátán.

Szegény magyaroknak Behemót-varangya,
úgy veszünk hasába: milliom kis hangya,

pusztulunk beléje grófok és parasztok,
nem hagyott országul épnek egy arasztot,

megesett leányzó mindegyinkőnk lelke,
szép szemérmes hamvát mind összelehelte:

csillagos szemünket, ájtatos szívünket,
szent gyűlöletünket, mi örök hitünket

rászedte bitangul, elmocskolta rútul, –
gyertek fel halottak, gyertek fel tanúkul!

Soha ilyen irtás, soha ilyen rontás,
vérrel és sirással ilyen tengerontás!

Kerekedj is, szélvész, viharodj is, fölleg,
gyilkos Behemótot öld meg értünk, öld meg!

Neve se maradjon, híre se ragadjon,
föld is alóla sírhelyet tagadjon,

Duna elborítsa, tűz megnyomorítsa,
dögvész lekaszálja, üstökös busítsa,

verje fel a mező elsüllyedett hátát,
pásztori tilinkó sirja éjszakáját,

vén halász csudáljon nádas nagy Dunába,
még a nád se zúgja: volt-e hajdanában,

úgy vesszen el fája, úgy muljon el kője,
minden eresztéke, mindenik tetője.

                                                                 1919. május