Garay János: A szent korona

Rómában a keresztény világnak főura,
Sok századdal előtte nagy álmot lát vala;
Az álmot Isten küldte, mint jós sugallatot –
Szavára áhítattal a pápa hallgatott.

Előtte angyal állott, Istennek hírnöke,
S ajkáról így hallatszék az intő szent ige:
„Igaz hitnek szolgája, Istentől fölkenett,
A földön millióktól tisztelve rettegett!

Adj mindenkinek áldást, ki kér áldásodért;
De meg ne vond érdemtől azt érdemtelenért –
Mellyel díszítni szántad a lengyelek urát,
Boleslawnak ne add meg a szentelt koronát.

DE holnap virradattal követség jön eléd,
Egy ismeretlen népnek hozván üdvözletét;
A népnek fejedelme kéréssel van hozzád –
Fején legillendőbben fog állni koronád.”

Szólott az égi hírnök; a pápa megriad,
S Istennek intéséért buzgó hálákat ad.
Ajtóját ismeretlen követség nyitja meg,
Párduccal és kócsaggal ékes magyar sereg.

Egy főpap a vezérök, tisztes ruházatú,
Asztrikus érsek, ékes és dús szónoklatú.
„A Kárpátok honából köszönt egy hősi nép!”
kezdé szavát – s a pápa előtt féltérdre lép.

„Fejedelme Kárpátoktól parancsol tengerig,
Övé a föld Dunától Erdélynek széleig;
István fejedelmet értem, ha hallottad hírét,
Dicső Árpád utódját és Géza gyermekét.”

„Hírét a hős magyar nép vérrel jegyezte fel.
– Viszont a pápa – küzdvén Európa népivel.
Nincs nagy határon ország, hol romboló kara
Nem volt a nemzetnek csapása, ostora.

A dajka ő nevökkel ijeszté gyermekét,
Még szentegyházainknak sem hagyták meg kövét…
Vajh, ismerjük bíz őket, a dúló hősi vért;
S rettentő a magyar név előttünk mindezért.”

Mond borzadás jelével ez egyház főnöke,
De tiszta méltósággal kel István hírnöke:
„Ha ilyen volt valóban Árpád nemzete,
Annál nagyobb ezentúl e népnek érdeme.”

S lefesti szónokajkkal múlt mellé a jelent,
Újabban a magyar nép mi szépre, nagyra ment.
Lefesti lelkesedve Istvánt, az új vezért
Ki új pályán indult el aratni új babért.

S most merre a Dunának, Tiszának habja mén,
Áll millió magyarral az egyház küszöbén,
Melynek keblébe vévén magasb sugallatát,
a békés haladásnak tűzé ki zászlaját.

„De még a munka kezdve van csak, végezve nem! –
Folytatja a magyar pap – küldöm kérdést teszen:
Hogy amit a vallásért honában mívele,
Az egyház fejedelme megszentelendi-e?

Megszentesítni kész-e Jézusban szándokát,
S melyet viselni kíván fején, a koronát?
Hogy lenne, mint más ország, Árpádnak hős hona,
S fejedelmét díszítse királyi korona!”

Szólott a szónokérsek; a pápa ősz szemén
Öröm könyűje látszik, arcát övedzi fény –
A szónokot szívéhez szorítja két keze,
Kimondhatatlan a kéj, mit lelke éreze.

„Engem címeznek – úgymond – apostol címivel;
De küldőd ilyen címet még méltóbban visel.
Eredjetek s mondjátok, mondásom az vala:
Hogy István nemzetének fölkent apostola.

Eredjetek s mondjátok, áldásom van fején,
S mely nyomdokába lépett, dicső, hős nemzetén;
Az egyház fejedelme királynak ismeri,
Mert már előbb az Isten királynak tűzte ki.

Eredjetek – s elővé a drága koronát,
S átadta azt, követvén Istennek jós szavát –
Legyen királyi dísze – mondá – e korona,
S alatta nagy és hatalmas Árpádnak hős hona!”

S átadta a követnek királyi ékszerét,
Mely ékesítse mától István fölkent fejét,
Mellé kettős keresztet hódolva nyújta át,
Mellyel megtiszteltesse mint Úr apostolát.

Ekképp nyeré meg István az ősi koronát,
Mely nyolc századnak óta díszíti homlokát
Magyar királyainknak. Megemlékezzetek,
Hogy azt az ősi monda s a kor szentelte meg.

 

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo