Marcsák Gergely: Frontnapló-töredékek

70 éve elhunyt dédnagyapám,
Varga Árpád utász tizedes emlékére

Reggel úgy ébredtem, hogy a szám tele volt földdel. Azt rágtam álmomban, mint otthon a legfinomabb cukrot. Köpködtem, kimostam a számat. Egy újonc baka – nagyon visszataszító alak – vihogva mondta, hogy béküljek ki azzal a sárral, mert nem fogad be, hogyha úgy alakulna. Fogtam a kulacsot és lefröcsköltem a jéghideg vízzel, erre tovább vihogott. Igazán visszataszító alak.

***

Most nagyon sötét van. Egy pislákoló lámpa alatt írom ezeket a sorokat. Rosszul érzem magam. Nem vagyok beteg, nem fáj semmi, de rosszul vagyok. Talán azért, mert édesapámtól kaptam ma egy lapot. Míg ő bíztat, és azt írja, a mi bátorságunkon függ a Haza sorsa, én rettentően félek. Tegnap jött a hír (az árokban, mint a telefonon, úgy terjednek az újdonságok), hogy valaki megőrült az ezredünkben, és éjszaka agyonlőtte két barátját, meg egy zászlóst, meg saját magát. Húsz éves volt, és állítólag nagyon bátor. Azt mondták, egy hete kapott kisezüstöt valami őrjáratért. El is mehetett volna akkor, de maradt itt a fronton. Az őrmester szerint már abból is kitűnt, hogy hülye.

***

Ma különös dolog történt a táborunkban. Egy nadrágszíjjal hátrakötött kezű muszkát hoztak. Mindenki találgatta, hogy ki lehet. Hogyha kém, hát elég szerencsétlen. Oda állították a tolmács sátra elé, mi meg néztük, mint a legnagyobb látványosságot. Egyszer csak lecsúszott a nadrágja. A fél század vihogott rajta, csak úgy remegett a csupasz lába. Akkor jött az őrmester és elordította magát: Mit röhögtök, kutyák? Azt hiszitek, különbek vagytok? Erre igazán nem mertünk szólni semmit, mindenki ment a dolgára. Pedig ott volt mindenkiben a válasz: igen, azt hisszük. Nekünk eddig azt mondták.

***

Tegnap éjszaka olyan hideg volt, hogy egészen átfagytam. Az őrségben én voltam a soros, és majdnem elaludtam a posztomon. Napközben ez a táj olyan néma, mint nagyapám szája volt a halálos ágyán. Azóta se tudni, melyik fiára testálta a cséplőgépet. Itt, az erdőszélen a fákat sem hallani, egészen halottnak tűnik minden. Éjszaka aztán feléledt a környék, a legutolsó büdösbogár percegését is hallottam. Hangokat hozott a szél a muszkák tábora felől. Hol harmónikaszót, hol röhögést. Nagy honvágyam lett hirtelen. A nagy merengésben a lábfejem úgy megdermedt, hogy a váltásnál már alig bírtam vánszorogni. Keserves kis kályhánk van, de legalább annyira felengedett mellette a fagy, hogy aludni tudjak.

***

Ma egy erős rohamot vertünk vissza. Én egy rekvirált vízhűtéses géppuskával több muszkát nyuvasztottam ki, mint Napóleon. Andrást, aki otthon az osztálytársam volt, eltalálta egy golyó. Szegénynek nagyon vérzett a nyaka, de két szanitéc gyorsan elvitte mellőlem. Jó lehet neki, ő már biztosan valamelyik meleg kórházban pihen. Minket nagyon megdícsért a parancsnok úr. Hősiesen húztuk a ravaszt. Minden esetre azt is mondta, nehogy elhiggyük, hogy a Karácsonyt már otthon ünnepelhetjük. Azután sóhajtott, mondván: Hol van még a vége... Én nem tudom, hol a vége. Nekünk Moszkváig kell menni? Ezt akarom megkérdezni, mióta bejelentették, hogy nincs már hazai front. De még nem mertem, az őrmesternek különben sincs túl jó véleménye rólunk, nem akarom, hogy marhának nézzen.

***

Eltemettük a rohamban elesett bajtársakat, köztük szegény András barátomat is. Ő jó fiú volt, és békés, nem ártott volna senkinek. De itt ugye muszáj. A családja kap majd gyászjelentést, de úgy érzem nekem is írnom kell valami részvétnyilvánítást. Elvégre mellette voltam, mikor golyót kapott. Írni kell bátorságról, meg hazaszeretetről, hogy hős volt. Megnyugtató lehet ezt olvasni. A menyasszonyának pedig, hogy az utolsó gondolata is ő volt. Tudom, inkább arra gondolt utoljára, hogy pokolian fáj a sebe, és nem akar meghalni, de ez mégis csak megnyugtatóbb.

***

Egy újabb évet köszöntöttünk ebben a jégveremben, mégis ez volt eddig a legreményteljesebb, legfelhőtlenebb ünnepnapunk az árkokban. Nekünk hivatalosan még mindig nem mondtak semmit, de tudjuk jól, hogy az orosz cár lemondott, és valami bolsevikok ültek a helyére, akik velünk békét akarnak. Remélem, hogy ez mind igaz, és ennek az egész háborúzásnak vége lesz már. Bárcsak újra láthatnám végre drága szüleimet. Az ungvári fiúkkal minden este arról álmodozunk, milyen jó lesz újra magyar földön lenni. Ez tartja bennünk a lelket.

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo