Takáts Sándor: A Zrínyi-úrfiak

A vitéz bánnak két kis árvájáról: Zrínyi Miklósról és Péterről szólunk. Nevüket a nemzeti nagyság glóriája veszi körül. Emléküknek tehát áldoznunk kellene. De hol az emlékezés, hol a kegyelet? Alig látjuk nyomát. Pedig a nemzeti dicsőség oltára süllyed ott, hol a kegyelt nem támogatja.
Három századdal ezelőtt Zrínyi Miklós és Péter apátlan-anyátlan árvácska volt. De mégis sok szem nézett rájuk és sok remény fűződött hozzájuk. Nagy név, nagy birtok és nagy hatalom várt rájuk, tehát a felemelkedésnek minden lehetősége rendelkezésükre állott. Csak vezető kéz, csak szerető szív kellett, hogy a gyermekek lelkét igazítsa, elméjüket fejlessze s akaratukat élesítse. Megértő lélek kellett, aki a nagy név örököseit az olcsó ábrándok s üres vágyak helyett felsőbbrendű cél felé terelje. És akadt ilyen lélek. Batthyány Ferenc nagylelkű felesége, a teljesen magyarrá vált Lobkovitz Poppel Éva volt ez, kiről szebbet, magasztosabbat ember annál nem írhat, mint amit férje írogatott róla. Ez a nagyszívű asszony, a Zrínyi-árváknak közel való atyafia, vette szárnyai alá a két kisfiút. Hű emberét: a jeles Megyereczkyt helyezé melléjük, s jómaga mindég szemmel tartotta őket. S a kis árvák hamar megszerették Poppel Évát. Legkedvesebb anyjuknak írják őt, s állandóan leveleznek vele. Még csak diáksorban voltak, de máris a legmélyebb hála és szeretet szólal meg bennük, mikor Poppel Évának, nevelőanyjuknak írnak. S ez a hála és szeretet soha nem hűlt bennük.
A XVII. század szokása szerint a Zrínyi-árvák is a jezsuiták híres iskoláit látogatták. A magyar főurak bevett szokás szerint a gyermekeik részére házat béreltek, s nemcsak háztartást, de valóságos udvartartást adtak melléjük. Prefektus, mester, pap, szolgaszemélyzet követte őket az idegen városba. Elmaradhatatlan volt a paripa is. Hiszen főúri gyermekeink a kis királyi hercegekkel együtt rándultak ki a vidékre. A tanulóifjak aztán mindent hazulról kaptak. Még hajnyírásra is magyar borbélyt bocsátottak hozzájuk. Élelmet, a paripák számára zabot, szénát stb. hazulról küldtek. A kis Batthyány-fiúk még nyolcvan tyúkot is vittek magukkal, hogy házi majorságuk is legyen.
Ilyen készülettel mentek a Zrínyi-fiúk is először Grácba, aztán pedig Bécsbe. Ez utóbbi helyen saját házukban laktak. A házuk küszöbje nem mohosodott be sem itt, sem ott. Látogatóik sűrűn akadtak. Leggyakrabban Poppel Éva kereste fel őket. Rendesen a fiát, Batthyány Ádámot, aztán a vejét, a mindig vidám Csáky Lászlót is magával vitte. Volt is aztán öröm! Mert Poppel Éva nemcsak anyai szeretetet hozott magával, hanem sok-sok vásárfiát is. S a kis Zrínyi-fiúk még akkor is hálálkodtak levelükben, mikor Poppel Éva már régen hazafelé fordította a szekere rúdját.
Kezünkben tartjuk a Zrínyi-fiúknak ifjúkori leveleit, miknek jó része még nem látott napvilágot. Olvasgatjuk, s találgatjuk, vajon zsönge elméjükben derengenek-e már az ihletség sugárai? Vajon a forrongás korában ifjú lelkük merre kalandozik, hol tétováz, minő vágyak ösztönzik? Vajon ébred-e már szívükben az a szent eszme, melyet életük céljául tűztek ki?
S leveleik a kérdések legtöbbjére világos választ adnak. Az őszinteség romlatlan korában „szerelmes édesanyjukhoz” írják e leveleket, tehát nincs mit kételkednünk bennök. Sajátságos jelenség, hogy ami a Zrínyi-fiúkat meglett korukban leginkább jellemzi, már fiatalkorukban világosan nyilatkozik bennök. A családi hagyományuk, vitéz eleiknek hősi tettei láthatatlan erkölcsi erőként dolgoznak lelkükben. Azazhogy bennök, mint elődeikben folyton küzd az elhunytak szelleme. Az iskolában is hadi dicsőségről, harcokról beszélgetnek, s azokról álmodnak.
Még mielőtt a két úrfi iskolába került volna, nevelőanyjuk: Poppel Éva gyakran meglátogatta őket. S ha jómaga nem mehetett, levelével kereste meg, ajándékokat küldött nekik. A fiúk ilyen alkalommal szép szókkal köszönik meg a figyelmet, Poppel Évát legkedvesebb anyjuknak mondják. 1627. február 5-én írják életükben úgy látszik az első levelet. A levél nem az ő írásuk, de az aláírás már az övéké. Reszkető kézzel a gyermekírással rajzolták a nevüket a levél alá. Maga a levél így hangzik:

„Magnificae etc. matri nostrae charissimae etc.
Látogassa meg Isten nagyságodat jó egészséges és szerencsés hosszú élettel. Szeretettel vettük az nagyságod levelét, kiből hogy mindenben hozzánk való szeretetbeli indulatját mutatja nagyságod, megértettük. Adja Isten, megszolgálhassuk jövendőben rólunk való gondviselését nagyságodnak. Ugyanazon jószándékját végig continuálja nagyságod, azon szeretettel kérjók nagyságodat. Egészségünk, Istennek neve dicsértessék, mostanában mérhető állapottal vagyon. A vásárfiát megszolgáljuk nagyságodnak, melyet jó néven vevén, az nagyságod jó egészségéért elköltjük, Batthyány Ádám bátyánk uramnak szolgálatunkat mondja nagyságod, ükegyelmét rövid nap visszavárjuk Csáktornyára. Nagyságodnak Megyereczky uram és mesterünk ajánlják alázatos szolgálatjokat, és azmit való szolgálatból, örömest megcselekszik. Cancellarius uram az több tutor urakkal együtt ma délután indultak meg innen Csáktornyáról. Emellett nagyságod nékünk árva gyermeinek parancsoljon és viselje gondunkat, kit mi tudjunk nagyságodnak teljes életünkben megszolgálnunk. Tartsa Isten nagyságodat sokáig jó egészségben.
Csáktornya 5. die Februaris 1627.

Gen. ac. magn. d servitores filii orphani
Nicolaus comes a Zrinio
Petrus comes a Zrinio”

Mikor az úrfiak az oskolába kerültek, nevelőanyjuk régi szokásához híven nemcsak levelével, de személyesen is fölkeresi őket. S ha távozott, a fiúk meleg szeretettel írogatnak néki. Egyébként itt, távol a szülői háztól, a többi magyar fiúval együtt már a harcokon jár az elméjük.
Semmi nem okoz az iskolában oly nagy örömöt, mint az ellenség verése. Ha hallják, hogy legközelebbi rokonuk: Batthyány Ádám megverte a törököt, a két Zrínyi-fiú – bár még gyermeksorban volt – lelkendezve üdvözli a győztest. Világosan kitűnik leveleikből, hogy már ekkor életcélul választották a hadi pályát. Nem a csöndes, gondtalan élet volt a vágyuk; nem a jó lágy paplanos ágyon kívántak pihenni; hanem a táborban, a zöldbe borult mezőn, a katonakertben, hol csak vérvirág terem.
Így állván a dolog, a két Zrínyi-úrfinak az iskolázás nem nagyon volt ínyére. Tanulni ugyan szívesen tanultak volna, de nem az iskolának, hanem az életnek. Zrínyi Péter már 1633-ban így sóhajt föl egyik levelében: „Bizony akarnám is, ha egyszer deáki reménységből megmenekedhetném. De talán valamikor vége leszen.”
Ismeretes dolog, hogy Zrínyi Miklós sem szívesen járt iskolába. Úgyszólván erővel kellett őt is, meg Pétert is Nagyszombatba vinni.
Amint leveleikben olvashatjuk, az iskoláztatásuk idején is jobban érdeklődtek a mindennapi élet foglalkozásai, mint az iskolai tanulmányok iránt. Egymás közt a hadi eseményekről beszélgettek; majd meg elővették a lantot, s a régi dicsőség hangjait pengették.
Amíg Zrínyi Péter állandóan a tréfán és a vidám mulatságon törte fejét: addig Miklós magába vonulva elmélkedett. Míg Péter leveleiben a vidám humor hangjai szólalnak meg, addig Miklós sorain bizonyos bánatos komolyság vonul végig. Egyetlen vidám hangot nem találunk leveleiben. A későbbi búskomorságnak az előhírnöke tehát már ekkor jelentkezett. Péter örvend, ha mulatságba hívják, s ha poharat emelgethet, Miklós nem iszik, s kerüli a vígan lakozókat; mert, mint maga írja egyik levelében Batthyány Ádámnak, ő bornemissza, s az ő jelenléte csak szomorúságot kelthet a vidám társaságban.
Mennyire különbözött a két fiú kedélyhangulata már tanulókorában, világosan látszik ifjúkori leveleikből. Nagyszombatból írják például együttesen Batthyány Ádámnak:

„Illustrissime Comes Domine et Frater observandissime, Salutem et officii mei promptissim, commend.
Hogy ennyi időtül fogva kegyelemd levelem által nem köszöntöttem, kérem, megbocsássa, nem idegenségnek, sem feledékenységemnek tulajdonítsa, hanem állapotunkban sok rendbeli változásnak, az levélvivő embereknek és kiváltképpen azkik bizonyosak volnának, szűk voltának. Én kegyelmed igaz szívbeli szógája és atyafia vagyok, akarok is lenni, míg Isten éltet, kérvén azon kegyelmedet is, hogy rúlam ne felejtkezék. Örvendezek az kegy. előmenetelin és hogy Isten kegyelmednek kedvesivel sok szent napokat és újesztendőket adjon érni. Talán leszen mód benne, hogy magam szemben lehetek kegyelmeddel, egyéb dolgaimról most azért nem akarok írni. Engedje Isten, láthassam rövid nap jó egészségben. Tyrnaviac in festo S. Joannis Anno 1633.

Illustrissimae Dominationis vestrae
Servitor et frater
Comes Nocolaus a Zrin.

P. S. Én is az én szegény állapotom szerint való szolgálatomat ajánlom. Élek, amint lehet, néha nem szintén kedvem szerént, de patientia! Hallom, hogy Isten kegyelmedet nagy méltóságra vitte; nem irigylem, sőt kívánom, hogy Isten kegyelmedet nagyobbra vezéreljen. Csakhogy honores mutant mores, mely mellett vizony bánnám ha az én tarckim el jókor vetenek (?). Mondják azt is az deákok: spes alit el fallit. Ebben is volt már részem; bizony akarnám is ha egyszer az deáki reménységből megmenekedhetném! De talán valamikor vége leszen. Interim és azután is tartson kegyelmed igaz szolgájának. És elhigyje kegyelmed, ha egyebet nem, még ma egy davorit elzörgetek a Homonnai uram tamburusával, minthogyaz ükegyelme szolgálatjára oda kölletik mennem hora 7. noctis. Megítélheti kegyelmed, mit szolgálhatok ilyen alkalmatossággal! Azmire érkezem, nyilván el nem mulatom, iszom is az kegyelmed egészségére egyszer ha megengedi. Praepost uram. Írtam ez keveset rész-szerint vígan, rész-szerint szomorúan; mert hónap aprós
zentek napja vagyon, kegyelmed hogy vígan olvassa igen kérem. Isten kegyelmedet Aurórával fényes nappal sokáig éltesse.
Ki hírem érkezik, hogy az ked hordós embere Kanizsáról érkezett volna (semmi canis filius nem ért vele), kegyelmedet jó idején ki akarta bőtölni e világból; kegyelmed is söprőssel itatta! Igaz-e? Többet írnék, de bátyám uram kobzolással impediál, Baranyay uram is nem szűnik meg az száraz fának hasát vakarni. Horváth Lászlóram, pedig nem tudom ha az melancholia bántja-e, hogy ígéreti szerént föl kel az hadba menni, most lépett ki az ajtón. Ajánlják kegyelmednek alázatos szolgálatokat, és hogy jóakaratába tartsa praepost uramat (azki kegylemednek alázatos imádságát ajánlja). Szorgalmatosan kérik velem egyetemben.
Ha meg nem bántom kegyelmedet, minthogy nem írhatok asszony őnagyságának az mi anyánknak, méltóztassék alázatos fiúi szolgálatomat mondani, mert ha kegyelmed engedelméből lehet, én is őnagysága fiának tartom magamat! Az írásban ha mi fogyatkozás esett, megbocsássa kegyelmed. Az én elmém, mikor ezt írtam is, ki tudja hol nyargalt; az aprószentek is igen forgattak elmémbe. Ki tudja, mikor lenne vége, ha minden dolgomat megírnám. Legyen elég ez most. Ezután bővebben kérem kegyelemdet, eddig való szeretetiben ezután is megtartson. Punctum, vale.

Ked szegény szolgája

Zrínyi Péter”

A két Zrínyi-úrfi még ez évben a jezsuiták bécsi oskolájába kerül. Onnét írogatnak haza. S leveleiknek a hangja ez alkalommal is teljesen különbözik. Miklós a megszokott komolysággal ír, Péter pedig az ő természete szerint humorizál. Batthyány Ádámnak június hó 21-én például együttesen írták volt:

„Hogy kegyelmed levele által meglátogatott, kegyelmednek megszolgáljuk. Kívántatott volna az, hogy eddig kegyelmedet mi is köszöntöttük volna az levelünk által, melyet meg is cselekedtünk volna, ha eddig való foglalatosságink engedték volna. Az mi egészségünket illeti, az jó, az mint az idő engedi. Az tanúságban (tanulásban) vagyunk foglalatosak, nem mulatván el az ő fölségek előtt való udvarlást is, az mint érkezünk. Kegyelmed minket hogy jóakaró szolgáinak tartson, s ne feledkezzék rólunk, kegyelmedet kérjük, háládatlanok nem akarván kegyelmed jóakaratjáért lenni. Isten kegyelmedet éltesse sokáig jó egészségben. Viennae datae 21. junii 1633.

Illustriss. Dom. Vrae

Frantres servitores
 
Nicolaus Ladislaus comes a Zrin

Én is kegyelmednek szolgálatomat ajánlom és minden jót kívánok Istentől. Írhatom kegyelmednek, hogy az itt való állapot nem az én humorom szerint való. Az skólák rongyosak, az udvar sok nemzetségből vagyon, alig tudok vele kalapálni. Egyébiránt meglehetne az dolog. Kegyelmed énrólam se feledkezzék, kérem. Isten sokáig éltesse kegyelmedet. Ult supra die et anno.

Kegyelmed szolgája éltig

Petrus Georgius a Zrin”

Íme, amíg Péter a társaival mulat, a vidáman való lakomázásra gondol, tréfára tréfát halmoz: addig Miklós komolyan ír, komoly dolgokkal foglalkozik, s szórakozásból a lantot pengeti. az ő ifjú lelkét már ekkor borongós érzések töltik be. Gondolatai messze-messze szállnak az iskolából, oda, ahol a hazáért küzdenek és véreznek. Aztán érző lelke nem mulatság, hanem szeretet után sóvárog. S hol találta volna föl e szeretetet, ha nem nagylelkű nevelőanyjánál: Poppel Évánán? Oda sóvárog az iskolából, ott időz legszívesebben, mert érezte s tudta, hogy ott szeretik őt legjobban. S Poppel Éva, tudván mi lakozik Zrínyi Miklós szívében, százszorosan viszonozta a hozzá való ragaszkodást. Csak például említjük, hogy egy ízben fiával fontos ügyben kellett volna tárgyalnia, nem ment el hozzá; mert a Zrínyi-fiúk jelentették be látogatásukat. (1637, június 29.) Más alkalommal Zrínyi Miklós kéri Poppel Éva bocsánatát, amikért oly hamar távozott, ígérvén, hogy ügyei elintézése után azonnal visszajő.
Meglep bennünket az a dolog, hogy a fiatal Zrínyi Miklósban mily korán ébred fel a családi boldogság után való sóvárgás. Alighogy az iskolából kikerült s olaszországi útjára indult, máris rebesgették, hogy Poppel Éva fiatalabbi lányát akarja nőül venni. Közhír szerint Zrínyi Miklóst a családja egyenest azért küldötte Rómába, hogy ott a dispenzációt megszerezze, s így közel való atyafiát nőül vehesse. Poppel Éva lányának azonban más kérője is volt, Erdődy György ugyanis már régebben udvarolt neki, s épp akkor akarta megkérni, mikor Zrínyi Miklós Róma felé készült. El is ment a Batthyányak udvarába, de senkit sem talált otthon. Úgy látszott, mintha előle távoztak volna. Ezért elkeseredetten írta Batthyány Ádámnak: „Ha igaz az, mit közhírrel hallottam, hogy elvégződött dolog lőtt volna kegyelmeteknél Zrínyi Miklós uram Rómába való fáradsága: sem én, sem böcsületes nemzetem az ilyen gyalázatot kegyelmedtül nem várta volna”. (1636. december 12. Rohonc.)
Mi volt az efféle híreknek az alapja, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy Poppel Éva ifjabb lányát mégiscsak Erdődy György vette el.
Zrínyi Miklósnak ez időben kelt levelei már világosan hirdetik, hogy mindennapi érdeken kívül magasabb cél felé törekszik. Látszik, hogy tántoríthatatlan állhatatossággal kitűzött eszméje, vagyis életcélja felé tör, s ennek rendel alá mindent. Nem egyénekhez, hanem eszmékhez ragaszkodik, s ez eszméket mindig harmóniába hozza tetteivel. Már ifjúkori leveleiben fel-felcsillan szellemi felsőbbsége, de bármit ír, bármit tesz, mindig a szerénység ruhájában mutatja magát. Már fiatal korában pályáját tövissel rakták meg, de ő saját énjét feledve örömest tűr, örömest szenved, s mindig a közjó előmozdításában keresi jutalmát.
Mint új dolgot említjük, hogy már 1637 nyarán megkezdé öccsével együtt a török ellen való harcot. Rossz néven vette ezt az udvar is, meg a nádorispán is. Eszterházy Miklós írja a többi között Batthyány Ádámnak: „A vezér semmi derekasat mostan a békesség ellen nem cselekszik, hanem ha az Zrínyi gróf úrfiak, nem tudom ki tanácsából, holmi alkalmatlanságokat és excursiót exerceálván és bosszúállásra, azkit úgy vélem el sem fognak mulatni, csak jó alkalmatosságuk legyen abban.” (1637. augusztus 6. Lakompak.)
A Zrínyi-úrfiak merész küzdelmeinek dorgálás lett a jutalma. De ez nem tartotta őket vissza a további küzdelemtől. Még ez évben híre futamodott, hogy a fiatal Zrínyi Péter sok derék vitézzel egyetemben elesett. Eszterházy Miklós is meghallván a szomorú esetet, a többi közt imigyen írt volt Batthyány generálisnak: „Egy néhány jó és főlegények is vesztenek el, de mind nagyobb szánakozásra méltó dolog emennek (Zrínyi Péternek) veszedelme; mert jó hazafia nevelkedett volna belőle, s szolgált is volta hazájának! Én, úgy vagyon, csak nemrégen is ezelőtt mind szép szóval s mind keményen intettem szegényt, hogy békét hagyjanak a töröközésnek, de ím, az mint hallom, ugyan megtörtént az, amitől féltettem. Kérem kegyelmedet, menjen jobban végére, ha ugyan ott maradt-e Zrínyi Péter is, vagy mint vagyon dolga, s tudósítson arról is, ha ők mentek volt-e az törökre, avagy az török csapott volt ki rájuk?” (1637. november 15. Pozsony)
Hát az ifjú Zrínyi Péter bizony nem esett el. Vidáman írogatja ő ezután is a leveleit, s vidáman harcol tovább is a török ellen. Mindössze annyi baja történt, hogy a lábát keresztüllőtte. Még ez sem vette el kedvét. Vidáman írja Batthyánynak, hogy fáj a lába, azért ilyen rút az írása! „Én – írja – hálistennek kegyelmed egészségeért átallűttem magamat. Nem tudom, használt-e kegyelmednek, vagy nem? Ha tudnám, hogy használna, még az másik lábamat is átallőnöm az kegyelmed egészségeért.” (1637. február 9.)
A két Zrínyi-úrfit az eddigi harcaik miatt a király Bécsbe hívatta, hogy megdorgálja. Ez alkalommal Péter Regensburgba is elment, s onnét írta volt Batthyánynak: „Az kegyelmed leveli olvasási miatt csak meg nem vakulék, oly szorgalmasan olvastam. Én immár ha alámegyek, is meg nem ösmer ked a nagy hajam miatt. Nem is tudom, ha böcsületem is olyan leszen-e kegyelmetek előtt? Idefelé nagy hírvagyon, hogy Erdődy György török fejet vett, és hogy ő olyan mesterséget tud, hogy nincs olyan erős ember, akinek kezéből ki ne verje az kardot. Bizony, ha ott alant volnék, megpróbálnám vele azt a mesterséget. Talán megtanítana rá. Bezzeg mind kiverném kanizsai főtörököknek fegyverét kezükből.” (Október 18. Regensburg.)
Ilyen vidám hangon ír Zrínyi Péter fiatalkorában állandóan. Egyszer tréfás hangon lovat kér, s azt írja Batthyánynak, hogy azért ki ne rekessze őt elméjéből. Majd meg sóba főtt szabású agárért könyörög, megírván neki: „szemtelenségemet gonosz néven ne vegye.”
Zrínyi Péter gyökeres változáson csak akkor esett által, mikor megházasodott. Felesége: Frangepán Katalin nagyravágyó horvát asszony volt, aki helytelen irányban vezette őt. Elég annyit említenünk, hogy egyetlen fiúk jó ideig magyarul sem tudott. Vele szemben Zrínyi Miklós semmit sem változott. A lelkes, nagy eszmékért lelkesülő ifjú, mint férfi még nagyobbnak mutatta magát. Állhatatos maradt mindvégig: elveit sohasem változtatta: hazaszeretetben és szerelemben mindig hű és odaadó volt; élte végégig kemény harcos maradt, de fennkölt lélekkel és érző szívvel.