Garay János: Kont fegyvernöke
Eléneklem Kont vitézt,
A hőset, a keményt,
Harminc nemes bajtársival,
Szívem sugalltaként.
Elmondtam, hogy szabad halált
Haltak mint honfiak,
S haláluk szép volt és dicső,
Mert elvért haltanak.
Miért ne mondjam őt is el,
A hű fegyvernököt?
A harminckettedik nemest,
Ki együtt halt velök.
Ott volt urának harciban
A hűséges legény,
Ott álla most is s látta, mik
Történtnek György terén,
Mint álltanak, mint hulltak el,
Harmincan egyiránt,
Mint álla Kont, mint hulla el
Egy fél ország gyanánt.
A hős elhullt, a hű apród
Utána porba hull,
Nagy veszteségét érezi
Kimondhatatlanul.
„Ki a szegénynek napja volt,
A hősnek csillaga,
Egész házában serget ért
Karával egymaga,
Kivel csatákban vért ivám,
Békben áldomást,
Ki ád helyette énnekem,
Ki ád kárpótolást?”
Így sír; szívének kérgeit
Föltépik kínjai,
Könyűt nem ismert két szeme
Tengernek árjai.
S mind látja őt, mind sír vele
A véres holt felett;
Csak a király bámul maga
Ily hűséges szívet.
„Ki e legény – borzadva szól,
S kérdőleg széttekint –
Ki egy felségsértő felett
Érezhet ennyi kínt?”
„Nem felségsértő, nem király!
– Kiált a hű legény –
Kontért, a hős- és honfiért
S gazdámért sírok én.
Vágasd ki a fát, s mely reá
Kulcsolta szíverét,
Kivágtad a hű iszalag
Kölcsön tenyészetét.
Szakaszd ki a meleg szívet,
S mely éltetett, nevelt,
Tátott koporsóvá tevéd
A gazdátlan kebelt.”
És újra sír és újra szól:
„Nem ad kárpótolást,
Oh nem, nem ad, sem föld, sem ég
Kontnak helyébe mást!”
Szólott s karával görcsösen
A csonka tetemet
Közelb szorítja ajkihoz,
Sír, átkoz és nevet…!
S mélyen megindul a király
Ily nagy hűség fölött:
„Kelj föl – kiált – helyed legyen
Testőreim között.
Kelj fel, fiú! hűségedért
Te veszteségedet
Királyilag kipótlom én,
Ha szolgálsz engemet.”
De az őrjöngve visszaszól
S mint rém reá mered:
„Inkább a poklok ördögét
Mint tégedet – cseh eb!”
A váltott inkább éltén halált
A hűséges legény,
A harminckettedik nemes
Szent Györgynek vérterén:
Sem hogy szolgálna oly királyt,
Ki törvény s jog jelyett
Önkény alá hajtand vala
Egy hősi nemzetet.