Mikszáth Kálmán: A szabadszállási ember a Petőfi-szobornál

Öreg, görnyedt hátú ember nézegette a koszorúkkal borított szobrot délután, midőn már lezajlottak az ünnepélyességek. Általában egész estig valóságos búcsújáró helye volt a közönségnek. Nagy néptömegek gyönyörködtek azon impozáns, igazi tündéri látványban, melyet a tömérdek fényes koszorú nyújtott a szobor lábánál.
Elandalodtak rajtuk: a tömérdek dicsőségen, melyet »a jó öreg kocsmáros« fia szerzett. »Mégis csak van gondviselés – mondák az egyszerű emberek –, igazaknak az ő jutalma.«
Betűzgették a koszorúk feliratát.
A román királynőé áll a legfelül. Vajon merre van a képviselőházé? Hej, csak mégis derék asszony lehet az a román királynő. Áldja meg az isten jártában-keltében.
Némelyek Budára tekingettek. Van-e ugyan zászló a királyi-váron? Talán már levették… vagy talán nem is volt…
A szobor háta mögött volt egy piciny szép koszorú, lantot ábrázoló: ibolyákból volt a lant fája csinálva, szalagja félig behajlott s csak ennyit lehetett elolvasni, …és Stefánia.
Vajon mi lehet előtte? Mi lehetne más, mint: Rudolf… Ezt hitték legtöbben.
Bántotta őket a kíváncsiság, de melegítette is a hit.
Egy pajkos fiatal mesterlegény bemászott a sorompón, mikor a rendőr oda nem nézett, s a begyűrt szalagot kisimította. Az volt biz azon:
»Wohl Janka és Stephanie.« Ők küldték azt a szép lantos koszorút.
A szabadszállási parasztembert mind nem érdekelték az ilyen apróságok. Ő a »Sándor gyerek« arcát nézegette. Mert pajtása volt neki a Sándor. Együtt jártak az elemi iskolába. Azonfelül még druszák is, mivelhogy Szabó Sándornak hívják őkigyelmét.
Szóba eredtem vele:
– Hát jól van-e találva?
– Meg van az cselekedve, uram, derekasan – mondá, büszkeséggel legeltetve a szemét rajta. – Hej, de sokért nem adom, hogy megéltem!
– Hát persze, ismerte kelmed?
– Komája volt apám az apjának.
Megint csak nézegette elülről-hátulról a Sándort, s végre így szólt fejcsóválva:
– Együtt jártunk az iskolába. Mindég én tudtam jobban a leckémet. Mégis őbelőle lett nagyobb ember. Hát nem furcsa dolog ez a világon?
– Talán bizony irigyli, bácsi?
– Nem én, nem biz én… mivelhogy hát mégis csak mitőlünk való ember ő. Én voltam a kortese a követválasztáskor… amikor kikergették…
– Cudarság, ugye?
– Hajszen ki tudhatta azt akkor? Én kísértem ki a városból… Azóta se láttam szegényt egész a mai napig. Nem öregedett az, uram, annyit se, mint a körmöm!

1882