Kosztolányi Dezső: Vörösmarty Mihály
1
A költőket néha egy-egy hangszerrel szokták jellemezni. Azt mondják, hogy ennek a költészete úgy szól, mint a hegedű, amannak a költészete pedig, mint a fuvola vagy a hárfa. Vörösmartyra ez nemigen alkalmazható. Költészete nem egy hangszer, hanem minden hangszer együttvéve, egész zenekar, mely hegedűivel, fuvoláival, hárfáival, kürtjeivel, harsonáival és üstdobjaival egyszerre sok szólamú dallamot játszik. Hangok nagy tanárja – ahogy Liszt Ferencet nevezte ő –, s hangszere a „vész zongorája”, velőket rázó húrokkal. Képzelete elsősorban hallószervét ostromolta, s hallószervekre akart hatni. Hangokat hallott. „Ha egyedül ment – írja róla Gyulai –, vagy meghitt barátjaival, gyakran suttogott magában, mintha énekelne”. A szavak – a kifejezés eszközei – kísértetek gyanánt rohanták meg, s nemegyszer csak belőlük tudta meg, miről álmodott.
2
Zenei, de rendkívül festői is. Nemcsak hangokat hallott, hanem színeket is hallott. Ha lehunyjuk szemünket, költészete a távolból úgy ragyog felénk, mint egy színes körmenet, a katolicizmus utolérhetetlen pompájában: bíbor és meggyszín, sárga és fehér, hab és sugár, aranykehely, rózsás gyertyaláng, kék tömjénfellegek, de sok fekete is, ravatal sötét posztója, gyászleplek, hideg-ezüst rojtokkal. Festéktálcája gazdag, buja. A nőnek „hőkarjai” vannak és „tejszín vállai”. Rudakon viszik a „sárga gerezdet”. A két szomszédvár sötét képei a sötét háttérrel vértől cirmos árnyak, fáklyalángok füstjében. Árpád, a honfoglaló, munkája végeztén egy operai díszlet hatásos keretében magasodik föl, mennyei görögtűztől megvilágítva az egész síkságot átpántoló szivárvány diadalívén. Víziók és hallucinációk váltogatják egymást, nyelve mindenre képes. Mindazt, ami sokáig ősi kincsként hevert az útszélen, jórészt bitangul, mindazt, amit eddig csak a nép használt öntudatlanul, mindazt, ami a nyelvújítás idején még cseppfolyós állapotban kerengett, egybefogta, kitisztította, összeolvasztotta egy lángelme kohójában, s belőle teremtette meg – mint Dante az olaszt, a vulgáris latinból – azt a nemes ötvözetet, melyet magyar költői nyelvnek neveznek. Minden költőnk közül neki van a legnagyobb szókincse. A nyelv titokzatos valami, akár a vér. De a tudósok nemcsak a vérsejteket olvassák meg, hanem a szavakat is. Vörösmarty tizenkétezer szóval él.
3
Szinte színpadiasan jelképesen születik meg 1800-ban, a század első évében, mint a XIX. század első gyermeke. Valóban az is marad véralkatánál, gondolkozásánál fogva, holta napjáig. Ez a század lázasan bizakodó, építő, reménykedő, de egyben először döbben rá világosan az élet céltalanságára, semmiségére is. A nagy élettagadók, Leopardi, Byron, Schopenhauer ekkor éltek. Vörösmarty is közéjük tartozik. Arcán az önkívület tűzrózsáival dobban elénk, lelkesen, szemében hittel. A pusztanyéki gazdatiszt fia a nagykorúság határán, huszonnégy éves korában, alig tizennégy hónap alatt papírra veti a Zalán futásának tíz énekét, s néhány történelmi adatból, források és alakok nélkül hőskölteményt és mítoszt teremt, a tulajdon lírai gazdagságából, aztán az egészet odadobja ajándékul ezeréves nemzetének. Harminckét éves korában már az ország ünnepelt költője s tagja a tudós társaságnak is. Ha hisz a részeltekben, a férfimunkában, melyet mulatságul vállalt, s egy megálmodott „végtelen” emberiségben, melyet szabadelvű világnézete gyakran szólongat, a végcélban már nem hisz. Ellentétek között hánykolódik, mint regényes kora, ég és pokol között. Életvágya akkora, mint halálvágya. Semmiféle szilárd alapra nem támaszkodhat a zűrzavarban. Huszonhét éves korában írja meg a Hábordort, s hőse így szól:
Ne mondja gyermek énnekem,
Hogy boldog, ki sokáig él.
Boldog, ki meghal, mint ezek
És mélyen alszik föld alatt.
A Csongor és Tündében, mely harmincegy éves korában jeleni meg, az Éj ezt jelenti ki:
Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj
És a világot szültem gyermekül.
Aztán pályája végén leírja azt a sort, melynél megrázóbbat egy élettagadó se hagyott hátra:
Az ember fáj a földnek.
Pesti Hírlap, 1935. április 21.
