Szabó Lőrinc: A szörnyeteg városa
A nagy bérház, ahol lakunk
nem palota;
Álmomban láttam: ez a ház
nagy kőkoponya.
Koponya, egy gonosz óriásé,
halott üreg;
az teszi benne temetővé
a lelketeket.
Ez a ház fej volt valaha
az óriás
meghalt, de a feje ittmaradt
és ránk vigyáz.
A vénség egyre töri-nyúzza
a rossz koponyát,
s mi benne élünk, mint a dögben
a paraziták.
A nagy bérház, ahol lakunk,
nem palota,
mint a halott szörny szeme, villog
mindenik ablaka.
A kapu a száj, a fekete száj,
ahol megmerevedett;
a régi száj eszi-köpi
az embereket;
s bent, mint a régi sok tekervény,
futnak a folyosók,
és azt is láttam, hogy születik
örökké újra a csók,
s halottban, halottak helyén
új élet hogy megszületik:
láttam magunkat, a régiek
kísérteteit!
És elborzadtam: nem csoda, hogy
e nagy labirint
annyi bűnt présel össze, annyi
emberi kínt,
hisz féregként nyüzsgünk a múltban
s éljük, mind ami volt,
s folytatjuk a rablást, szégyeneket,
üzletet, alkoholt,
gyilkos kést, járványt, pénzek és
párzások piszkait,
a kihasznált nyomort, amely
mindent lealjasít;
Szörnyű álom volt látni milyen
ez a nagy rovartanya
és végig az utcákon a többi
vigyorgó csontpalota
és sorra nyíltak az óriás
koponyák üregei,
s egy hang szólt: „Átkozd meg a várost
s menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott
a tiszta ég alatt
mindent elölről kezdve építsd
új városodat:
építs új várost és idézd
az új istent, aki
jön és vihara csákányaival
a múltat szétveri!”