Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az utcán
ilyen vígan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló
    más fiai,
azt hittem, lehet a világon
    segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak
    ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
    megváltozik.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
    fiatalon,
de hálistennek, egyre csökken
    az undorom,

egyre jobban bírom az évek
    förtelmeit
és az idő és a közöny már
    fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
    egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
    minden szitán:

látom, milyen rútul becsapják
    a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
    mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
    és hogy magát
sugaras hősség a bitang is
    hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész
    az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
    csak a halál, –

s mert mindez mégcsak nem is aljas,
    nem szomorú,
s minden dolog apja valóban
    a háború:

úgy nézem, elszánt nyugalommal,
    az életet,
mint reménytelen lepratábort
    vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
     hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
    volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
    akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
    türelmesen:

különbékét ezrét kötöttem
    a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
    csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
    pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
    verset írok

s a leprások közt fütyörészek
    és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
    a gyerekeket.