A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [A török szultán magyar barátsága]

Mialatt II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvait évtizedeken át kerestem, tudvalevőleg többször megfordultam Konstantinápolyban, néha 3–4 hétig is ott időzvén. Így ismerkedtem meg több igen előkelő török államférfiúval, köztük a híres plevnai hőssel, Gházi Ozmán pasával, ki akkor a szultán palota-marsallja volt, akinek szíves vendégszeretetét is élveztem, s aki utóbb bizalmának számos jelével árasztott el. Megismerkedtem Kossuth Lajos utolsó tábornokával, Kohlmannal is, török nevén Feijzi pasával, ki igen jeles hadmérnök vala, s egy másik volt magyar honvédtiszttel, a lengyel eredetű Machmud Hamid pasával; ez a magyar emigránsok közül a török hadseregben a legmagasabb rangig, a musir pasaságig vitte; valamint a pozsonyszentgyörgyi születésű Farkas Ozmán pasával, a jeles török költőnő, Nignár atyjával, a pankaldii katonai akadémia francia nyelv tanárával. Az ő kezdeményezésére történt, hogy a török pankaldii katonai akadémiát megismerni óhajtván, Gházi Ozmán pasától kértem ez akadémia meglátogathatására ajánló levelet. A plevnai oroszlán azonban szelíden mosolyogva azt felelé: »Majd gondoskodni fogok én róla, hogy te erre nézve szultáni irrádét kapj, és mint ő felsége, a padisah vendége tekinthesd meg katonai legfőbb intézetünket!«

Így is történt. A katonai akadémia – melynek élén akkor a tudós Zseki pasa, a mostani tüzérségi főparancsnok és a híres porosz katonai író, Van der Golz pasa állottak, – csakhamar szultáni rendeletet kapott, hogy én, mint ő felsége vendége, fel vagyok jogosítva az intézetet tüzetesen, annak minden osztályát, gyűjteményét stb. beleértve, megszemlélni, tanulmányozni. Így lőn azután, hogy egy török kapitány jött el értem, és az őrség fegyverbe szólításával, dobveréssel, trombitaharsogással, fegyvertisztelgéssel fogadtak, mint a nagyúr vendégét és az egész tanári kar, élén a nevezett két igazgató-pasával, egy terembe összegyűlve várakozott reám és vezetett osztályról-osztályra, teremtől-terembe, gyűjteményről-gyűjteményre, hogy mindent alaposan megszemlélhessek, a mi ritka halandónak adatik meg Törökországban;sőt ebédre is ott marasztottak. Végig néztem a növendékek étkezését és azután a pasákkal s vezérkari tisztekkel és vezérkari hallgatókkal együtt ebédelve, hálás szívvel köszöntöttem fel Abdul Hamid szultán ő feléségét.

Gházi Ozmán pasa egy ízben barátságos beszélgetés között említette nekem, hogy az ő magyar szeretete milyen régi eredetű, sokkal régibb Plevnánál, és honnét származik. Elmondá, hogy az ő édes atyja, aki Kis-Ázsiában kerületi parancsnok volt, egyszer Kintahiában járván, az ottani magyar emigráns-telepből egy igen rokonszenves fiatal honvédhadnagyot hozott magával, ezt mondván: »Nos, fiam! Ez a derék magyar tiszt lesz ezentúl a te nevelőd, oktatód és barátod!« Boldog volt ugyanis, akkor minden török úr, aki a nevezett telepből egy magyar honvédtisztet hozhatott a házába. Ez a fiatal honvédhadnagy, nekem, akkori növendék-fiúnak, elbeszélé azután a magyarok egész szabadságharcát, hősies küzdelmeiket és az orosz beavatkozást és harcaitok szomorú végét. Ez a fiatal honvédtiszt benső barátommá vált és neki köszönhetem azt a mély magyar rokonszenvet, mely szívemben él és amely még ezen évekből s nem a plevnai harcok idejéből származik. Egyébiránt – úgy mondá a hős Ozmán pasa, palota-marsall, – mostani uralkodónk, győzhetetlen padisánk is, t. i. II. Abdul Hamid szultán élénk rokonszenvvel viseltetik nemzetetek iránt; annyira, hogyha valaki előtte kedves dolgot akar cselekedni, elég, ha fölemlíti neki édes atyjának néhai Abdul Medzsid szultánnak azon nagylelkű tettét, hogy megtagadta Ausztriának és Oroszországnak Kossuth, tábornokai és az egész magyar emigráció kiadását illető követeléseit, dacára, hogy hadüzenettel is fenyegetődztek; azonban a szultán azt felelte, hogy »Inkább erőszakkal engedném magam a trónról lehuzatni, de a vendégjogot a magyar testvérek iránt még sem fogom soha megszegni«. Abdul Hamid atyjának e fejedelmi nagylelkűségéről tanúskodó bátor és nemes viselkedésére még ma is nagyon büszke.

Én ezt így tudván, és magától a palota-marsalltól hallván, mikor barátommal, báró Nyáry Jenő főrendiházi taggal, a szultán Ő feléségénél kihallgatásra jelentkeztem, búcsúbeszédemet török szokás szerint fényes pergamenre tussal és aranyfestékkel leíratva, írásban is beadtam, amely beszédem szövegében ős felsége dicső emlékű atyjának, Abdul Medzsid szultánnak Kossuth Lajos és a magyar bujdosók iránt tanúsított fentebb érintett nagylelkű eljárását dicsérőleg említettem föl, hozzátévén, hogy nemcsak az összes emigrációnak még most is élő tagjai, hanem az egész magyar nemzet nagy hálával tartozik ezért Abdul Medzsid szultánnak. Midőn ezen búcsúiratot a szelamlik alkalmával beadtuk, magunk a nagykövetek páholyában ülvén, a szultán a mecsetből nemsokára kiküldötte szárnysegédjét, Emin beyt, aki is minket a fogadó-terembe kéretvén, tudtunkra adta, hogy a szultán Ő felsége kellemesen értesült búcsúiratunkból, hogy a török és magyar nemzet egy vérből származik, a köztünk lévő rokonszenvet természetesnek találja és azt a maga részéről éppen úgy, mint néhai édesatyja, mindenkor melegen fogja ápolni. Felhatalmaz egyszersmind bennünket eme nyilatkozatának odahaza, Magyarországon nyilvánosságra hozatalára.

Íme, ilyen élénk volt már 1888-ban a török szultán magyar szimpátiája, melynek irányomban személyileg is számos kitüntető jelét adta és nemcsak a pérai kormányzói palotában adatott a magyarok tiszteletére pompás tűzijátékkal és katonai zenével kísért fényes lakomát, hanem ami ennél sokkal ritkább kitüntetés: engemet, Vámbéry és Fraknói barátaimmal együtt a Yildiz-Kioszkban intim török ebédre is meghívott, mely alkalommal mindhármunknak külön-külön értékes ajándékokkal kedveskedett, sajátkezűleg írván fel az illető ékszer tokjára mindegyikünk nevét.

Midőn pedig legutóbb, a múlt évben Rákóczi fejedelem hamvainak hazahozatala végett az országos küldöttség élén, mint Őfelségének, királyunknak, s egyúttal a magyar törvényhozásnak is küldötte audiencián megjelentem – mint előre meg volt állapítva – én, mint a küldöttség elnöke, magyar nyelven tartottam üdvözlő beszédet a szultán Őfelségéhez, amely beszédet aztán Kolossa követségi tanácsos azonnal törökre fordított. E beszédembe is beleszőttem azt, hogy Őfelsége dicsőséges ősei közül VII. Achmed szultán, II. Rákóczi Ferencet és a vele lévő magyar emigránsokat mily nagy tisztességgel fogadta birodalmába és itt őket halálukig bőkezűen látta el; továbbá hasonló fejedelmi nagylelkűséggel viseltetett Őfelségének, édesatyja Abdul Medzsid, a későbbi viharos időkben ugyancsak török földre menekül nagyjaink, Kossuth Lajos Kormányzó, tábornokai és egyéb bujdosóink iránt. Most tehát a felséges padisah csak őseinek magasztos példáját követi, sőt azt még felülmúlja ama nagylelkűségével, hogy elhatározá Rákóczi fejedelemnek, édes anyjának Zrínyi Ilonának, Thököly Imre fejedelemnek, gróf Bercsényi Miklós magyarországi fővezérnek és a többi kuruc hősöknek hamvait, a mi kezeinkre bízva, kiadni, hogy azok a magyar nemzet régi óhajtása szerint hazájukban legyenek eltemetve. Hálásan megköszöntem tehát ezt a nagylelkűséget Őfelségének, a magyar képviselőház nevében is, mint annak megbízottja. A szultán arca láthatólag örömmel telt el szavaim hallatára, s hozzám lépve kezemet melegen szorongatta és amikor az ünnepélyesen török módra kiállított irat szövegét a szertartásmester tőlem, a szokás szerint átvenni akarta: Őfelsége intett neki, hogy távozzék és maga személyesen vette át kezeimből az okiratot; ami a török udvarban ritka nagy kitüntetés számba megy. Őfelsége egyúttal válaszában kijelentette, hogy különös örömére szolgált neki a magyar küldöttséget szép nemzeti öltözékükben fogadni; köszöni nála tett tisztelgésünket és kiváltképpen köszönettel tartozik az ő barátjának, Ferenc Józsefnek, valamint a magyar törvényhozásnak, hogy a hamvak átvételére éppen ramadán (törökök nagy böjtje) ideje alatt annyi tapintattal járt el. »Viszonzásul a magyar parlamentnek és általában a magyar nemzetnek – mondotta Őfelsége – adják Önök által az én szultáni meleg üdvözletemet, amelyet nemcsak magam, de az egész ozmán nemzet nevében küldök a testvér magyaroknak!«

A török udvari szokásokat ismerők előtt méltán feltűnt a szultán Őfelségének ez igen sokat jelentő nyilatkozata, mert a török uralkodók egész a legújabbi időkig, csak mint vallásfelekezet, a mohamedanizmus nevében szoktak szólni, de az egész ozmán nemzet nevében még egy szultán is, talán eddig sohasem nyilatkozhott.

Ily élénk szimpátiát táplált íme Abdul Hamid szultán nemeztünk iránt.                                               

Harminc év 1877–1907; A „Budapest” újság jubileumi albuma; írták a „Budapest” volt munkatársai (az írás szerzője: Thaly Kálmán: A török szultán magyar barátsága.)

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf