Kosztolányi Dezső: Petőfi Sándor (3. rész)

III

 

Az, ki huszonhat éves, kérem, nézzen most a tükörbe. Figyelje ránctalan arcát, szemét, mely mélyébe tekint, homlokát, melyen az ifjúság gyönyörű komorsága van, alig valami tapasztalattal, inkább sugallatosan, sejtelemként. Csak épphogy férfi. A vállak most erősödtek meg. Ember már, de még csak kezdő ember. Kissé bátortalan a többiek között, mert még csak önmagát ismeri, őket nem, s ezért nem tudja eléggé lenézni őket. Megfigyelése finom, de nem a valóságon alapul, minden csak a szellem vetülete. Alig látja a tárgyakat, melyek körülötte meredeznek. Összehasonlító tehetsége, anyag híján, évek hosszú iskolája nélkül, csekély. Alig hallja a szavakat, melyeket körötte mondanak, a hétköznapi beszéd trágár és édes ütemét, mely kis vágyakat, nagy hiúságokat takar. Mindig befelé hallgatózik, a vére lüktetésére, életének titkos dallamára. Gondolja el a tükörbe néző, hogy az, ki száz évvel ezelőtt jelent meg a földgolyón, ezen a jelképes évzáró éjszakán, nem élt többet, mint ő, s az, ki már elmúlt huszonhat éves, gondolja el, mi volt abban a korban, melyet mögötte hagyott. Lehetetlen, hgoy el ne fogja mindkettőjüket az ámulat. Petőfi Sándor éber pillanatainkban mindig így hat ránk, mert csoda. Egyet-mást könnyűszerrel megértünk. Minden fiatalember lírai nábob. Tündöklő könnyűséggel verselt ő is, úgy, mint addig senki. Nem cigányos tehetség, amint sokan hiszik, páratlanul szorgalmas, türelmetlen önművelő, ki tud németül, franciául, angolul, s olaszul, spanyolul is tanul, mesterségében pedig olyan jó példaképet választ, mint Shelley. Huszonhárom éves, és már elkészül Az őrült. Ebből a korszakából akadnak olyan versei, melyek andalító sejtelmességükkel Maeterlincket idézik, a XX. század messzeségéből. Midnen a szárnyas lendülete, delejtű-rezzenékenysége magyarázható valahogy a fiatalság képességével, mely maga is csodaszerű. A rejtély szememben nem is költőisége, hanem az ő isteni prózaisága. Az, hogy hiánytalanul látja a valóság prózáját, paraszti mozdulatok, szavak, dolgok görcsös prózáját, puszták, útszéli csárdák, disznótorok kövér prózáját, akkor, mikor mások csak érzések ködében botorkálnak, az, hogy az érett kor erénye is az övé, a negyven, ötven, hatvan év higgadt szemlélete, az, hogy tizenkilenc éves korában már kedély, és huszonkét éves korában, mikor a négyökrös szekérről énekel, s huszonnégy éves korában, mikor megírja Arany Jánoshoz szóló hexameteres levelét, azt a mélységes humort csillantja föl, mely alázat is, mert észreveszi a kicsinyt, de fölény is, mert ezt vérző mosollyal mondja el. Vörösmarty vagy Byron, vagy Béranger ehhez nem adhatott tanácsot. Mélység, magasság együtt, egy életben, huszonhat esztendő szűk keretében. Ezzel a csodával nem tudok betelni. Nem túlvilági csoda. Az unalmas, mert nem erről a világról való. Nyílt csoda. Ez érdekes, mert erről a világról való. Annál mélyebb, annál titkosabb, minél közelebb vagyunk hozzá. Nem gyermekcsoda, nem bűvészi látványosság, nem csodagyermek, ki ötéves korában harmadfokú egyenleteket fejt, Beethovent zongoráz, ismerettani könyvet ír, hanem nagyobb csoda, férficsoda, embercsoda, emberi csoda, mely tökéletes kinyilatkoztatónak mutat egy ifjút, ki a csodák csodája, a csodaember.

Pesti Hírlap, 1922. december 31.

IV

Érdeklődéssel olvastam a Nyugat január 1-ji számában megjelent cikket, melyben Földessy Gyula bírálja Horváth János könyvét. Az én műveltségem inkább csak tulajdon gyönyörűségemet szolgálja, sokkal szeszélyesebb, idegesebb, semhogy igazat akarhatnék tenni a két tudós közt. De egyet-mást mégis hangsúlyoznom kell.

Jórészt egyezem Földessy barátom szempontjaival, ki a Shakespeare- és Petőfi-találkozásoka, melyeket Horváth kiemel, erősen megrostálja, és sokat mint általánosságot elvet. Szigorú bírálattöredékéből azonban nem alkothat fogalmat az olvasó, hogy a szónokló jellemzésekkel szemben milyen becsületes, szólamtalan az a munka, melybe én is elmélyedtem, milyen gondosan gyűjti össze az adatokat, melyek Petőfi lelki fejlődését megértetik, milyen szorgalmasan kutat föl minden egyes, csak fel is ötölhető párhuzamot, melyet a tudomány módszeres megítélésére bíz. Igaz, a Shakespeare-ről és Petőfiről szóló rész leginkább támadható. De többek közt Shelley és Petőfi összevetése egészen meggyőző. A Fragments pár soros, futva odavetett versecskéi indították meg azt a termékeny gerjedést, melyből 1846-ban Petőfi kiskölteményei születtek (Elvándorol a madár, Emlékezet, Hajamnak egy fürtjét levágom, Itt állok a rónaközépen, Ha jőne oly nagy fergeteg, Mi a dicsőség!, A bánat? egy nagy Óceán, Gyertyám homályosan lobog, Elmém ezen sokat gondolkodik, Mit ennél, föld, Hová lesz a kacaj stb. stb.), ezeket a lélekben, formában tökéletes impresszionista remekműveket, melyekhez az angol költő csak az ösztönzést, a merészséget adta. Petőfi versei finomabbak, különösebbek és – merem állítani – eredetibbek is.

Itt a vitát be is rekeszthetném. Minthogy azonban adatokról van szó, én is közölhetek párat, melyet évekkel ezelőtt Petőfi-könyvem margójára jegyeztem. Azt hiszem, más még nem vette észre. Hattyúdalféle című verse 1844-ből. A költemény nem jelentős. Sokan bizonyára nem is emlékeznek rá. Egyik versszaka:

Hányszor kívántam a halált!
És most, midőn már közeleg,
Midőn félig rám lehele:
Olyanformán vagyok vele,
Mint a mesében az öreg. 

Ez a hang visszatér Reviczky 1889-ebn írt, mindenki által ismert költeményében, nem humoros, hanem tragikus zengéssel, öntudatlanul:

Óh, hányszor kívántam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most hogy itt
Ólálkodik,
Nem érzek mást, csak borzadályt.

Petőfi szintén keveset emlegetett verséből (Szilveszter éje 1847-ben) két sor:

Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!

Vajon Jókai két regénycímét (Szegény gazdagok, 1860, Gazdag szegények, 1890) ez az ellentét sugallta-e?

Szüleim halálára című verse 1849-ben. Az utolsó, döbbenetes hasonlata:

Csak egyszer még, egyszer
Ölelkezem össze
Sírkeresztetekkel…
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját…

Émile Verhaeren kötetében (Poèmes, IIIe série, Mercure de France, 1907): Le vent:

Les croix du cimetière étroit,
Les bras des morts, que sont ces croix,
Tombent, comme un grand vol,
Rabattu noir, contre le sol. 

A kép ugyanaz, több mint félszázad múltán. Mégis kizártnak tekinthető, hogy Verhaeren ismerte Petőfi versét. Csak a szemlélet, a képzelet megjelenítő munkája hasonlít egymáshoz, az ismétel meg ilyen csodás, egyéni finomságokat is, melyről azt hinnők, hogy csak egyetlenegyszer juthat eszébe földi halandónak. Ez viszont Földessy felfogását igazolja.

– folytatjuk –

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf