Szalay Fruzina: IV. Béla álma

Szerte foly, szétterül csendesen az alkony,
Bíboros sugára reszket erdőn, halmon,
Mintha félne, lopva, titkon hull sugára
Fekete romokra, tenger pusztulásra.

Áll a király szótlan, büszke ajka néma,
Csak szemöldje rándul egyet-egyet néha.
Sólyompillantása meggyengült szemének;
Benne nagy, keserű, forró cseppek égnek.

Nagy, nehéz gondokkal küzdve ott találja
Álomra szólító, szelíd est homálya,
Mind a hű vitézek elnyugodtak régen,
Keserű szívével maga van csak ébren.

Ámde végre későn, néma éjféltájon
Ő fáradt szemére nehezül az álom,
A feje meghajlik, meghajlik a térde,
Forró imádságban úgy tekint az égre:

»Ó szentséges szent Szűz! Asszonyunk! Te látod,
Merő pusztaság lett te szegény országod.
Fekszik haldokolva, ázik piros vérben,
Óh Asszonyunk mentsd meg, add hogy újra éljen!

Te vagy reménységem, te légy segítségem,
Tenger gondok árján támaszom vagy nékem
S látod, nem habozva, még kezem sem reszket
Vállaimra veszem a súlyos keresztet.

Ennyi vért lemosni, tudom szörnyű munka,
Ám e gyászos ország felvirulhat újra,
Nem pihenek addig, fáradtság sem ér el,
Bekötöm sebeit biztos, erős kézzel.

Égi királyné, ó nézd, esengve kérlek,
Bíztató sugarát küldd reám az égnek,
Küldj szememre álmot, hadd láthassa lelkem,
Hogy ha ez országot új életre keltem.

Évszázadok múltán még virulva áll-e?
A sorsa mi lészen, élet-e, halál-e?
Nem lészen-e munkám megküzdve hiába,
Áll századok múltán magyarok hazája?«

Halványulnak már a csillagok az égen,
Alszik Béla király, sátorában, mélyen,
S mintha mennyből jönne szivárványsugáron,
Úgy tárul elébe csodás, fényes álom.

Hirtelen örömben két karja kitárul,
Boldogság ragyog le lángoló arcáról,
Homloka sugárzik, – oszt’ elfakad sírva,
Úgy hallatszik, mintha örömében sírna.

Igézetes képet fest elé az álom,
Nagy ünnepet ülnek szép Magyarországon.
Ujjongó kiáltás száll fel ajakára:
»Ezredévet ér a magyarok hazája!«