A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [V. A régi jó időkről]
(A céhrendszer világából)
Néha-néha jól esik a múltak világába visszaszállni s elmerengeni.
Rom ott minden, de a romokról mintha szellemek beszélnének hozzánk. Szavaikban oly mély bölcsesség, intelmükben annyi okosság van, hogy méltó a meghallgatásra.
Valahányszor a társadalom átalakulás küszöbén áll, mindig hasznos a múltnak világához visszatérni. Csak figyelnükn kell és meghalljuk, mik voltak a letűnt kor erényei, hibái, bűnei? Ezekből megtudjuk, mit kell az átalakulás küzdelmes napjaiban elkerülnünk, hogy az új világ, amit építeni akarunk, kényelmesebb s boldogabb legyen, mint a romokban heverő régi.
Ezeket csak a múlt világában tanulhatjuk meg.
Az ipar szintén nagy változásokon ment keresztül. Az úgynevezett kisipar, a letűnt kor világába tartozik. A mostani kisipar haláltusát vív az időközben hatalmassá lett gyáriparral, a korlátlan, tisztességtelen versennyel, a minden készültség nélkül való, csupán a pénzük erejénél fogva önállóvá lett kontár-iparosokkal és a saját alkalmazottaikkal.
Ha ennyien támadták s ennyi ellen kell küzdelmet folytatnia, bizonyos, hogy az egyenlőtlen harcban sok sebet is kapott.
Azonban a megalázott, porba tiport kisipar újólag felemelte a fejét. Élni akar. Sőt nemcsak hogy élni akar, hanem el akarja a társadalomban ismét foglalni azt a helyet, amelynek betöltésére dicsőségben gazdag múltjánál fogva hivatva van.
A kisipar is tehát az átalakulás küszöbén áll.
Ezért időszerű a régi céhrendszerrel foglalkozni. Annak beléletét vizsgálat tárgyává tenni. Nyomról-nyomra kísérni fejlődése folyamatát. Rámutatni azon okokra, amelyek bukását s vele együtt a kisipar hanyatlását előidézték.
A céhek az ipar s hatalmassá lett gyáriparral, a korlátlan, tisztességtelen versennyel, a minden készültség nélkül való, csupán a pénzük erejénél fogva önállóvá lett kontár-iparosokkal és a saját alkalmazottaikkal.
Ha ennyien támadták s ennyi ellen kell küzdelmet folytatnia, bizonyos, hogy az egyenlőtlen harcban sok sebet is kapott.
Azonban a megalázott, porba tiport kisipar újólag felemelte a fejét. Élni akar. Sőt nemcsak hogy élni akar, hanem el akarja a társadalomban ismét foglalni azt a helyet, amelynek betöltésére dicsőségben gazdag múltjánál fogva hivatva van.
A kisipar is tehát az átalakulás küszöbén áll.
Ezért időszerű a régi céhrendszerrel foglalkozni. Annak beléletét vizsgálat tárgyává tenni. Nyomról-nyomra kísérni fejlődése folyamatát. Rámutatni azon okokra, amelyek bukását s vele együtt a kisipar hanyatlását előidézték.
A céhek az ipar s iparosság védelmére alakultak. Azt uralkodó közül számosan szabadalmakkal, kiváltságokkal ruházták fel. Ezért a céhek nagy tiszteletben, tekintélyben állottak.
A céhek széles alapokon nyugvó önkormányzattal bírtak. Vezetőjük, jobban mondva, kormányzójuk a fő- és alcéhmester volt. Ezeket a saját kebelükből választották. Kötelességük volt a céh szabályainak megtartása fölött őrködni, a tagok érdekeit előmozdítani, s a hatóságok előtt képviselni.
Rajtok kívül a céh kormányzásában többé-kevésbé részt vettek a jegyző, az atyamester; ez utóbbi különösen a segédekre ügyelt fel. A szolgamester, mint azt a neve is mutatja, a céh körüli teendőket végezte, beparancsolásokat (meghívásokat) teljesített, szóval a céhmester akaratának végrehajtója volt.
Minden szakmának külön céhe volt. A céh tagjai összetartozandóságuknak külsőleg is jelét adták. Egy szakmához tartozóknak a ruházata is egyforma volt, úgy hogy a ruházat után már meg lehetett különböztetni a molnárt a vargától, a kovácsot az ácstól.
Minden céhnek külön égi patrónusa volt. A kőmíveseknek Szent Rókus, a csizmadiáknak Szent Imre herceg. A monda szerint ezek a védőszentek az illető iparágnak megkezdői, meghonosítói voltak, vagy legalább vele foglalkoztak. A védőszent napját mindenkor, mint ünnepet megülték. Az ünnep isteni tisztelettel kezdődött, s ilyen alkalommal ministráns gyerekek helyett segédek segédkeztek.
Több céhnél szokásban volt, hogy a védőszent napján szegődtették be a tanoncokat s végezték a felszabadításokat. Ezzel is hódolatukat akarták kifejezni a védszentjük iránt.
A beszegődtetést a főcéhmester végezte. A hivatalos eljárást megelőzőleg kérdést intézett hozzájuk, hogy óhajtják-e ezt a nemes mesterséget megtanulni? Igenlő válasz után beszegődtette őket, s ennek megtörténtével felolvasta előttük s megmagyarázta nekik azon ártikulusokat, amelyekben ékesen meg voltak írva a kötelességeik.
A beszegődött tanonc a mestere családjához tartozott. A szülőknek legfölebb a ruházatára volt gondjuk, másra nem. És hogy a mesterségét, minél jobban megkedvelje, a mesteréhez és családjához igazi benső ragaszkodással legyen, csak ritkán kapott engedélyt szülői, rokonai meglátogatására.
A hanyag, engedetlen tanoncot büntették. Ismételt panaszra a mesterség tanulásától, mint arra méltatlant, el is tiltották. Az ilyen kitiltott tanoncot ugyanazon szakmabeli iparos ugyanazon városban tanoncul nem alkalmazhatta.
A tanonc-idő leteltével a felszabadulás következett. Ekkor nyerte a felszabadult tanonc a segédi oklevelet, az úgynevezett tanuló-levelet, melynek alapján az illetékes hatóságtól vándor-könyvet nyert. A felszabadulás ünnepélyesebb volt a beszegődtetésnél. A főcéhmester a felszabadultak előtt szintén ártikulusokat olvasott fel. Ezekben a segédek kötelességei foglaltattak. Más volt a segéd, s más a tanonc kötelessége.
Azonban a felszabadult segédeket a többi régebbi segédek addig nem tekintették maguk közé valónak, míg velük a társpoharat meg nem itták. Ez kedélyes mulatság volt, amelyre a felszabadult segédek vendégül meghívták az öregebb segédeket. Ezen mulatságon lettek valódi jóbarátokká, s egymás örömeinek, bajainak osztályosává.
A mester és felszabadult segéd között a tanonc-korban kezdődött patriarchális viszony a felszabadulás után sem változott meg. A mester felszabadult tanoncát ezután is »te«-nek szólította, míg az mesterét »tanító uram«-nak, feleségét »tanítóné asszonyom«-nak címezte.
A segédek legtöbbnyire hétszámra dolgoztak. Heti fizetésük közös megegyezésen alapult. Meg volt határozva a munka mennyisége, melyet egy hét alatt elvégeznie kellett. Legtöbbnyire egy évre szerződtek el. Aki a kikötött munkájával elmaradt, az azt az év letelte után minden fizetés nélkül volt köteles bevégezni.
Ez a lekötöttség gyakori patvarkodásnak volt a szülője. Azonban mindig találkoztak olyan mesterek, kik az ilyen elmaradt segédeket kiváltották.
A segéd a mesternél teljes ellátásban részesült. Hogy az élelmezés nem lehetett minden mesternél kifogástalan, azt ez a dal:
Meguntam az asszonyom konyháját,
Kopogós kukorica gombócát…
eléggé igazolja.
Adomák is tanúskodnak emellett. Az egyik mester segédje magában beszélt. A mester nem állhatta, hogy meg ne kérdezze tőle, mint beszél? Mire a segéd azt felelte:
- Imádkozom, hogy az Isten az úrtól megszabadítson.
A segédek maguk közül választott dékánok vezetése alatt állottak. Ezek intézték el ügyes-bajos dolgaikat; de egyúttal ellenőrzőik is voltak. Mint a segédeknek elöljárói, a mesterek előtt is nagy tekintéllyel bírtak.
A segédeknek tudásuk gyarapítása és tapasztalatok szerzése végett vándorolniok kellett. A vándorlási idő három év volt. Ha tekintetbe vesszük az akkori nehéz közlekedési viszonyokat, beláthatjuk, hogy a vándorlás nem lehetett valami kellemes mulatság. A fiatal, jó kedély azonban a nehézségek fölött könnyen átsiklott. A vándorlást a mesterre, s nem magukra tartották kényelmetlennek. Ez volt az a fegyver, amivel fenyegetőztek, amint azt a fennmaradt dal tanúsítja.
Kolcos, én már nem dolgozom,
Inkább vándorlegény leszek!
A vándorlási idő leteltével, ha a segéd önálló akart lenni, a főcéhmesternek bemutatta okmányait. Ha az azokat rendben találta, utasította a remek elkészítésére és bemutatására. A remek legtöbbnyire a céh helyiségében készült. Hogy a remekelőnek senki ne segédkezhessen, felváltva őrizték. Az őrzők mesterek voltak, kiknek úri ellátásáról a remekelő tartozott gondoskodni.
A remeket megvizsgálás végett a főcéhmester a céh tagjainak bemutatta. Ha jónak találták elfogadták, s a remeklő a mester-tagok sorába felvéve lett. Ha nem, visszautasították egy meghatározott tanulási időre, melynek elteltével új remeket kellett készítenie.
A remek elbírálásánál figyelembe vették, hogy az illető közülök való mesternek a fia-e? De a megbírálásnál különösen nagy hatalom volt az asszony. Amely remekelő közülük való mestertársnak a leányát vagy az özvegyét vette el, annak félig-meddig nyert ügye volt.
Akkoriban azt a boldogságot, amit részletfizetésnek nevezünk, nem ismerték. A bekebelezési díjat egy összegben kellett lefizetni. Ezenkívül pedig az új mester a régi mestereket sikerült remekének örömére megvendégelni is tartozott.
A mesterek a segédek munkáinak ellenőrzésére maguk közül az úgynevezett »látogatót« választották. Ennek kötelessége volt műhelyről-műhelyre járni, megvizsgálni a segédek munkáit, kipuhatolni erkölcsi magaviseletüket, s mindezekről a főcéhmestert értesíteni.
Az özvegyekről gondoskodtak. Nemcsak jó tanáccsal voltak segítségükre, hanem munkásokat is rendeltek nekik. Ezzel az özvegyeknek a megélhetését biztosítotté.
Szigorúságuk mellett a világi örömöknek is hódoltak. Minden céh évenként, legtöbbnyire farsangban, mulatságot rendezett. Ezen mulatságot lakozásnak nevezték. Abban a városi tanács s város előkelőségei, a céh összes tagjaival együtt résztvettek. Ezek a mulatságok rendkívül híresek voltak és sokszor néhány napig is eltartottak.
Ilyen volt a régi céhrendszer. Tagadhatatlan, hogy voltak hibái, voltak ferde kinövései, s az ipar fejlődésének sokszor meggátlója volt. Azonban az is kétségtelen, hogy reformálással kényelmesen belel lehetett volna illeszteni az új viszonyok által teremtett helyzetbe. De az újításvágytól felizgatott kedélyek csak az árnyoldalait, csak a hibáit nézték, s megfeledkeztek arról a védelemről, amelyet századokon keresztül az iparosságnak nem hiába nyújtott!
Nem csodálatos jelenség tehát az, hogy különösen a kisiparosság, amelyet a szabad ipar űzése az anyagi tönk szélére juttatott, a régi céhrendszert szelídebb alakban visszaállítani törekszik. Soha intézményben még senki sem csalódott oly keservesen, mint a szabad ipar harcosai csalódtak a szabad iparban. Az általános csalódás lassankint eltörölte a régi céh rendszer hibáit, s most csak fényoldalát látják, amely, mint a délibáb az ismeretlen vándort, csábítja őket.
Az iparosság, legfőként a kisiparosság, tudatában van annak, hogy a régi céhrendszer romjaihoz kell anyagért visszatérnie. Talál is ott sok becses, használható anyagot. Ha ezeket felhasználja az új építkezésnél, akkor olyan épületet emel, amely a kisiparnak bevehetetlen bástyája lesz, s termékeny melegágya anyagi boldogulásuknak.
A kisiparosság térjen mielőbb vissza a romjaiban is fenséges céhrendszerhez. Azok a romok sok és bölcs dolgokról fognak nekik regélni.
Harminc év 1877–1907; A „Budapest” újság jubileumi albuma; írták a „Budapest” volt munkatársai (az írás szerzője: Duka Imre: A régi jó időkről.)
