Hangay Sándor: Dózsa lelke visszajár
A magyar erdőket átok ülte.
Gaz veri földjét, gyom avarját.
A magyar erdők televényét
Virágfojtó dudvák takarják.
Büszke tölgyeknek koronája
Hitvány fagyöngytől sorvad, sápad…
Buja, százszínű rothadt pompa
Borítja be a pocsolyákat.
A magyar erdőket átok ülte.
Napfény mélyükbe sohse téved.
Itt nincs verőfény, nincsen nappal,
Itten éj váltja fel az éjet.
Komor boltokként görnyedt ágak
Karolják egymást némán, szótlan.
Sötétség, gyász és tompa bánat
Vertek fészket minden bozótban.
Csak árnyak járnak benne néha,
Mikor a lombon szél zúg által.
Zörgő levelén lopakodnak
Egymást kergetve könnyű lábbal.
S mikor a fákat meztelenre
Vetkőzteti az ősz keze,
Jajgatva zúdul tompa szóval
Valami méla gyász-zene.
S míg sápadt őszi fény haldoklik
S remegnek a faoszlopok,
Mint dóm ölén: vergődő bánat,
Egy halvány szellem felzokog.
Egy sápadt szellem. Dósa lelke
Itten kísért s az éjbe bámul,
Hátha az erdő szélén messze
A hajnalcsillag halaványul!
Hátha a hervadt, bús virágok
Új illatot és új színt kapnak?
És új rügyei támadnak a
Fáradt fagyöngyös madaraknak?
Ó hátha! Hátha! – Pedig tudja:
Csodát nem szül az erdők alja.
Meddő a föld! – és Dósa lelke
Roskadtan hull a holt avarra.