Kármán József levele – gróf Markovich Miklósnénak

1789. június 28.

     Azt akarod, hogy mindjárt, hogy gyakran írjak; – mindég készséggel teljesítem azt, ami te akarsz; és a legnagyobb készséggel akkor, amidőn az, amit te kívánsz szívem kívánságával is megegyez. Nem akarom feszegetni, milyen gyönyörűséget okozhat néked a holt betű; amit egyáltalán nem örömest hiszek; – nálad mégis semmit sem akarok inkább, mint hinni; milyen örömest hiszi az ember azt, amit kíván, óhajt…
     Némák leszünk, ha személyesen együtt vagyunk. Mert az érzések teltségében elnémul a száj, – de annál többet érez legalább az én szívem együttlétünk boldog óráiban. Hallgatagságomat, ha veled vagyok, tulajdonítsd tehát ennek az oknak, valamint magamviselését is, amely oly közel látszik lenni a zavarodottsághoz. De abban a pillanatban, midőn a hevesebb fellobbanások lelángolnak, és a csendes meggondolás megtanít – tanít anélkül, hogy megrészegítene –, mily becses nékünk a szeretett tárgy, akkor elmondhatjuk, mit érzünk az iránt, akit szeretünk.
     Amit én irántad érzek, azt inkább lehet érezni, mint elmondani. Ezért gyakran külsőm teljes érzéketlenséggel, míg bennem minden, mint izzó tűz ég. – Mit érzek én irántad, azt kedves, drága asszony, anélkül is megmondod te enmagadnak, ha a bizodalmatlanság kísértete, ez a kellemetlen kísértet nem száll a fejedbe, örök kételkedőné!… Én rábízom magamat egész szerelmed erejére, – amely nem engedi mg néked, hogy olyasmit higgy rólam, ami az én gondokozásom módjához és a te szerelmedhez méltatlan lehetne. Légy minden időben meggyőződve az én szeretetemnek tartósságáról és készségéről. Sőt még akkor is, midőn az érzéki tűz e szülöttje, mely kezdeténél éppúgy, mint végénél, megfejthetetlen, bennem elhamvadhatna, még akkor is mondom, bizonyos lehetsz tiszteletemről és becsülésemről; – valósággal saját magam iránt veszteném le a tiszteletet, becsülést, ha valaha teirántad azokról megfelejtkezném. – Elég bizonyossággal bírok magamban arról, hogy örökké higgyem, te – a folyvást tartó fejrázások és kételkedések mellett is – szeretsz engem, és soha nem is szűnsz meg szeretni; – azt kérdem, tudnád-e te ezt tenni, ha nem volnál nálam hasonlóról meggyőződve? Én tudom, oly bizonyosan és oly biztosan, mint hogy vagyok, – tudom, hogy sohasem komoly szándék ez nálad – de – ne fossz meg e szép álomtól – csak szeretettel teljes gondosság, aggodalom a veszteség miatt, midőn kételkedel. Szeress engem ezentúl is, mondom a legbüszkébb bizalommal; soha sem fogsz engem méltatlannak találni szerelmedre; én esmérem egész becsét a te szerelmednek, mert én a világ minden kincséért nem adnám a megnyugvást, mellyel mondhatom magamnak, hogy vagyok a te
                                                            K-nod
Éppen az utolsó sorokat írtam, midőn két dominicanus belépett hozzám és levelet adtak át M-chtől. – Írja, hogy úgy megy a dolga, ahogy mehet! Nincsen megelégedve, mert eszébe jutnak a szép napok. Ő mindenesetre jobb állapotra érdemes, és szerencsétlenségére! sokkal szerencsésebb lehetne, ha a jó ég az ő szívét egészen más anyagból formálhatta volna. Ebben a fatális világban, az érzés mindég több szerencsétlenséggel jár, mint nem. Oly pénznem az, mely csak keveseknél van forgalomban, és a birtokosnak mindég terhére válik.