Féja Géza: A kolostori irodalom

A kereszténység felvételével a magyarság Európa keresztény kultúrájának és a keresztény monarchikus berendezésnek délköre alá jutott. A döntő fontosságú reform hőse Szent István, akiben ismét a keleti kán hatalmas szervez ereje és elszántsága nyilatkozott meg, hivatását és hatalmát azonban már a keresztény Istentől származtatta. Alakja legszebben példázza, hogy a „négy égtáj” felé szóródó nomád erőink miként sorakoztak új cél fel: a véglegesen letelepedett nemzet megszervezésére és a meghódított ország fenntartására. Szent István nyugati minták figyelembevételével szervezte meg a keresztény magyar monarchiát, idegen szellemi és részben katonai segítséggel szilárdította meg belső hatalmát, de minden külső hatalmi befolyást erélyesen elhárított. A keleti kán önérzete és független szellem töretlenül élt benne, bár történelmi feladatának tartotta, hogy a keleti hitet és törzsszervezetet s bizánci kapcsolatainkat megsemmisítse.
Az átalakulás elemi feltétele a keresztény magyar lélek megteremtése volt. A pogányság nyomait az új rend azonban csak hosszas munkával, hatalmi és szellemi eszközeinek folyamatos latba vetésével tüntethette el. A keresztény műveltség és irodalom tehát elsősorban eszköz volt a pogány lélek enne, s keresztény lélek megteremtéséért folyó harcban. „Lelkigyakorlat” volt az irodalom, s ezért csak bizonyos szempontokból érdekel bennünket. Mindenekelőtt azt vizsgáljuk, hogy a középkori magyar lélek mennyire alakította át a hozzá kerülő nemzetközi keresztény műveltséget és elhajol-e a magasabb értelemben vett irodalmiság, az eredeti alkotás felé?
Az irodalmi műveltség a középkorban kéziratos könyvek, ú. n. kódexek útján terjedt, melyeket szerzetesek, papok és apácák másoltak. A könyv értéke óriási volt, s csupán a keresztény vezetőréteghez jutott el; a keresztény műveltsége a nép felé elsősorban a szertartások és az egyházi beszédek közvetítették. A reánk maradt kéziratos könyvek anyagának keletkezési idejét bajos meghatároznunk, mert legtöbbjük másolás; inkább a másolás időpontjáról beszélhetünk.
A magyar vallásos irodalom színvonala észrevehetően emelkedik a középkor vége felé. Ebben az időben kolduló szerzetesrendjeink, elsősorban a ferencesek élénk kapcsolatban állottak az Európa szerte diadalra jutott misztikával, melyet elsősorban ők közvetítettek a magyar irodalomba. A misztika már a kereszténység belső diadalának gyümölcse. Vallási gyakorlat ugyan, de célja nem csupán a vallási igazságok beidegzése, hanem inkább a keresztény lélek szárnyaltatása. A misztika szabadította fel a keresztény ember érzelmi világát és képzeletét, s megteremtette az isten érzelmi átélésébe merülő vallásos kedélyt. Kialakult a magasabb rendű keresztény életforma: az elmélkedésbe merülő egyén, s az elmélkedés alapja az olvasmány lett. Kódexeink bőven tartalmaznak ilyen elmélkedtető olvasmányokat, melyeknek szelleme túlnő vallásos „szakirodalom” szokásos keretein: az egyénhez szólnak, az egyén lelkét akarják táplálni, ezért egészen önkéntelenül irodalmibb eszközöket használnak.
Az irodalom nyelve latin s magyar volt. A nemzeti nyelv jelentőségét az író még nem ismerte, a latin nyelv századokon keresztül kultúrnyelve volt a magyarságnak, a magyar nyelv kulturális szerepe egyelőre eltörpült mellette. Éppen ezért különösen becses minden régi nyelvemlékünk.
A vallásos irodalom anyagának döntő többsége nemzetközi irodalmi anyag fordítása. Az egyház nemzetek felett álló tényező volt, s kiváltságos helyzetét nem utolsó sorban az a nemzetközi irodalmi anyag biztosította, melyet gondosan átszűrt az egyház szigorú tekintete. Ez az irodalmi anyag annyiból mindenesetre fontos tényező a magyar irodalom fejlődésében, mert megmutatja az első nagy európai kultúráramlatot, mely szellemünkbe hatolt. A kereszténység új értékrendszert adott az európai népeknek, újirányú belső életet teremtett és hőst alkotott, a szentet, akinek életéből irodalmi műfajt alakított. Végső eredményben azonban a középkori kolostori irodalom minden megnyilatkozása csupán eszköz vallásos célok szolgálatában.
Mindenekelőtt első nyelvemlékeinkkel foglalkozunk, a halotti beszéddel és az Ómagyar Mária-siralommal, mindketten a régi magyar lélek lényeges emlékei. Utánuk a kolostori irodalom általános rajzát adjuk, külön fejezetet szentelve a magyar szentek legendáinak, majd pedig az irodalmi átlagból kiemelkedő eredeti költői törekvéseket ismertetjük.