A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [I.]

A volontőr

A szerkesztőségi lázas munka közepette egy fiatalember jelenik meg a szerkesztőségben. Jóképű, rokonszenves fiú, akinek arcán meglátszik, hogy vidéki, és hogy most nem rég került a fővárosba. Sejtelmünk nem csak, tényleg vidéki, most tette le az érettségit és egyetlen vágya, hogy újságíró lehessen. A neve már szerepelt a lapban, igaz, hogy csak a szerkesztői üzenetek rovatában, még pedig a »nem közölhető« és »nincs hely« szavakkal kapcsolatban. Már az iskola padjai között is az újságírásról ábrándozott.
A kevéske bíztató szerkesztői üzenetek elcsüggesztik egy kissé, de az újságírás iránt érzett végtelen lelkesedés és egy fényes újságírói pálya perspektívája leküzdi bátortalanságát.
Félve, remegve kopogtat be a szerkesztőség ajtaján. Miután egy-két percnyi várakozás után sem hallatszik a »lehet«, bátortalanul megnyomja a kilincset. Ebben a pillanatban ismét a szerkesztői üzenetek élednek fel emlékezetében, már-már visszamenne. De a kilincs engedett a nyomásnak, az ajtó kinyílt és ő bent van ábrándvilágában, egy szerkesztőségben. Nem mer megszólítani senkit, vár, míg észreveszik és hogy ez megtörténik, az a véletlen munkája. Egyik munkatárs ugyanis felpillantva írásából észreveszi az idegent. Kurtán kérdi:
- Kit keres?
Mire az ifjú nagy szerényen feleli:
- A főszerkesztő úrral szeretnék beszélni.
- Az most nincs itt – hangzik a válasz.
Az ifjú nagy belső tusát vív önmagával, hogy megkérdezze-e, hogy mikor beszélhet a főszerkesztővel? A belső harc eldöntetlen marad, mert a segédszerkesztő szólítja meg. A segédszerkesztő jóindulatú, kedves modorú ember, kinek legbecsülendőbb tulajdonsága, hogy szereti a fiatalokat. Úgy látszik, hogy a mi emberünknek sikerül a dolga, mert a sors ilyen emberrel hozta össze.
A segédszerkesztő magával viszi az ifjút a szobájába és megkérdezi tőle, mit óhajt? Az ifjút másodszor is elfogja a belső harc, nem meri bevallani merész szándékát, de az a már ismert vágy és fényes perspektíva bátorságot öntenek belé. Nyíltan kiböki végre:
- Újságíró akarok lenni.
A segédszerkesztőt is meglepi az ifjú lelkesedése. Pár pillanatnyi gondolkozás után elhatározza, hogy kísérletet tesz vele, s miután úgyis szükség van volontőrre, alkalmazza, hátha van benne tehetség?
Az ifjúnál boldogabb ember nincs a nap alatt, midőn a segédszerkesztő tudtára adja, hogy holnap már meg is kezdheti működését.
Másnap pontosan öt órakor megjelenik az ifjú a szerkesztőségben, ahol azonban csak a szorgalmas segédszerkesztőt találja, akinek egyedüli vágya jelenleg, hogy bár a munkatársak jönnének be ilyen pontosan. Nemsokára megérkeznek a munkatársak, akinknek bemutatják az »új embert«.
Mivel külön asztal még nincsen a számára, egyelőre a telefon-asztalhoz telepítik, ahol dolgozni természetesen nem lehet, mert minduntalan szól a csengő.
Nemsokára megkapja az új asztalát. Őt magát pedig az újdonság rovatvezető keze alá adják. Egyelőre csak a túlszedést írja. Életének második boldog napja, amikor első írott dolgai nyomdafestéket látnak, csakhamar elkövetkezik.
Első nyilvános szereplése is elérkezik, amikor egy iparos mulatságon a »lapját« képviseli. A mulatságon őt, a sajtó képviselőjét, mint az est hősét ünneplik. S mikor egy iparossegéd, aki verseket is szokott írni, és így a lapokkal jóviszonyban szeretett élni, felköszönti a sajtót, a mi emberünk a hetedik, vagyis inkább az első, nagyhatalom nevében válaszol.
Az újdonságok rideg és szürke egyhangúságából átköltözik nemsokára a rendőri riport izgalmas és érdekes mezejére, ahol a főriporter vezetése mellett riportot tanul csinálni.
Mire a nyár elérkezik, már »végigírta« az összes rovatokat.
A volontőr korának most következnek el az aranynapjai. Nyáron ugyanis mint »nyári kritikus« lép fel.
Ezek a legboldogabb napok. Most már egy kis hatalmat érez magában és elhatározza, hogy nagyon szigorú lesz.
Már délután hat órakor, nehogy valaki megelőzze, odasompolyog a segédszerkesztő asztalához és így szól:
- Kérem, szerkesztő úr, a »budai jegyet«. Ma különben is írni kell, mert a »Vasgyáros« új szereposztással »megy«.
Megkapja a jegyet.
Hogy minél előbb elszabadulhasson a redakcióból, megteszi azt, amit eddig sohasem mert megtenni – ragaszt.
Ha az utcán találkozik egy ismerősével, annak már messziről tudtára adja, hogy ő most nem ér rá, mert neki ma »írni kell Krecsányiékról«.
A színházban rendesen későn érkezik meg. A felvonások végével minden út a színpadra vezet, ahol úgy jár, mint az intendáns a »Nemzetiben«. Udvarol a kóristaleányoknak, s mikor a primadonna virágot ad neki, elhatározza, hogy félhasábot fog írni róla. Mikor visszatér a nézőtérre, egy perc alatt tudtára adja a körülötte ülő öt padsornak, hogy a virágot a primadonnától kapta.
Este lóhalálban rohan be a szerkesztőségbe és megírja a hasábos referádát. Mikor a segédszerkesztő sokallja, nyomban alkura fogja a dolgot. Végre megalkusznak. Írhat az előadásról tizenkét sort, a primadonnáról pedig három sorban emlékezhetik meg.
Ennek a boldog állapotnak a rideg ősz vet véget. A fecskékkel együtt távoznak a fővárosból a nyári színkörök is.
A politikai élet beálltával a politikai tudósító mellé adják, aki beviszi a Házba, és bevezeti a politikába. S ha megírt egy-két telefonon leadott politikai anterfilét, már politikai munkatárs is.
Most már rábíznak komolyabb munkát is. Megíratnak vele egy-két fejcikket, sőt komoly írói ambíciói is vannak. Méltatlankodva kérdezi a segédszerkesztőt, hogy mikor »jön« már a tárcája?
De a mi emberünk ezalatt az idő alatt nagy változáson ment keresztül; a magával hozott szerénységnek már csak az árnyéka sincs meg. Pontatlanul jár be a redakcióba, sűrűn ragaszt és lázong, ha nem kap színházjegyet.
Mindezek dacára a segédszerkesztő szereti, mert van benne tehetség.
Sejtése tehát nem csalt.
A volontőr korszaknak pedig a segédszerkesztő vet véget azzal a kijelentéssel, hogy »írjon meg, barátom, egy nyugtát száz koronáról és vegye fel a pénztárnál« és tudtára adja, hogy mától fogva, bár kis fizetéses, de rendes, belső munkatárs.

Harminc év 1877–1907; A „Budapest” újság jubileumi albuma; írták a „Budapest” volt munkatársai (az írás szerzője: Walikovszky Károly: Inasévek a zsurnalisztikában)