Patala Károly plébános, honvédvadász

Született 1828-ban január 28-án, és 1848–49-ben Temesvárott, mint II-od éves papnövendék végezte a teológiát. A megtámadott haza védelmére a lelkes temesvári kispapok is a szélrózsa irányában elszéledtek, egyik a harctérre, másik a szülői házhoz, s így Patala is elhagyván a papnevelő intéztet és Szegedre vonult, hol felajánlá szolgálatát Kreminger Antal prépost-plébánosnak, kinél mint irodatiszt nyert alkalmazást, de azon kívül a katonák eltemetésével is megbíztatott.
Egy ízben napi sétája alkalmával asszonyok suttogását hallotta, mondván: „Minő kár ezen derék fiatal papnak itthon lenni, midőn a haza veszélyben forog.” Ez intés mélyen hatott Patala szívére, s az asszonyok által fölébresztett hazaszeretete nem hagyta többé nyugodni. Másnap 1849. február 2-án letéve egyházi öltönyét, beállott Dembinszky fővezérsége alá tartozó Ormay (német neve Auenberg) által toborzott első magyar vadászezred III-ik századába közlegénynek, s egyike volt a legdühösebb és legvakmerőbb harcosoknak.
E század Dembinszky parancsára felső-Magyarországba rendeltetett a branyicskói hegyszoros elfoglalására, de elkésve, sok éhezés és hegymászás után 1849. május 16-án ütközött meg az oroszokkal és pedig Sáros megyében Somos és Lemesány községek közt, hol a 300 főből álló magyar vadászcsapat megfutamította az orosz huszár (kozák lovasság) ezredet, mely 1000 emberből állott. Az orosz lovasság rendetlen megfutamodása között, hol a magyarok voltak elől, hol az oroszok. Ekkor esett el Patala vitéz harcban, kapván balkarjába egy lándzsaszúrást, két kardvágást balarcára és egy mély vágást homlokára, úgy, hogy egy jókora csont pattant le homlokáról, s még így is fájdalmak és vérvesztés közt rendületlenül védekezett a kozák lovasság ellen, míg ezáltal a szó valódi értelmében legázoltatott. Öntudatlanul terület el vérében a földön, s a kozák kovaság keresztül gázolt rajta. A lovak patkói hátát teljesen összeroncsolták, s a sebek helyei haláláig láthatók maradtak, valamint arcsebei is.
A csata délben történvén, eszméletlen állapotban ott hagyatott a harctéren, s csak késő éjjel tért magához, sebeit úgy, ahogy bekötözte és Somos falun átvánszorogva eljutott a Somos és Lemesány falu közt levő mély patakhoz,l hogy magát a vértől megmossa, s tovább menjen bajtársai után, de a mély patakon nem bírván átkelni, az oroszok őrszemei által elfogatott. Eperjesre szállították, itt két napig volt, innét Bártfára vitték és gyógykezelték; itt az oroszok által behozott kolerát augusztus 4-én megkapta, de szerencsére ebből is kigyógyult és szeptember 28-án visszakísérték Eperjesre és fogolytársaival elbocsájtották.
Patalának halálhíre elérkezvén Temesvárra, hon maradt klerikus társai kérték az akkori rektort, Klassovits Józsefet, mondana egy gyászmisét elhunyt társukét, mit a jó rektor készséggel megtevén, a legnagyobb áhítattal zengte le az összes alumnátus a „Liberát”. De íme, mindenkinek óriási meglepetésére, pár hét múlva, iszonyú roncsolt, már hegedni kezdő sebekkel s összevagdalt arccal beállít a papnöveldébe a halottnak vélt hős honvéd, Patala Károly.
Szenvedéseit méltányolva, újra felvétetett a papnöveldébe, s 1852-ben áldozó pappá szenteltetett. Meghalt 1892. május 16-án 64 éves korában, mint májlatfalvi buzgó plébános.