Féja Géza: A társadalmi lírikus

A társadalmi gondolat terén Szkárosi Horvát András (1542-től 1559-ig írt, Tállyán volt református pap) ment a legmesszebbre. Ő már tudatosan egy társadalmi osztálynak, a földmíves szegénységnek történelmi panaszát fejezi ki. Humora a legcsípősebb, szatírája a leggyilkosabb a XVI. század irodalmában. Így ostorozza ellenfeleit, a katolikusokat.      

„Tisztet osztottunk megholt szenteknek,
Porkolábságot adtunk Szent Péternek,
Kik nem esmérnek, mind kirekesztetnek.

Trink Urbán! Sokszor részegségben mondják,
Bornak bőségét mert ő tűle várják,
Egér-űzőnek Kakukillát mondják.

Az, kinek elvész disznója, malaczcza,
Az pásztorságot szent Antalnak adja,
És szent Balásnak farkas ellen adja”.

     Horvát András költészete is a laikus vallásosság szellemét tükrözi: theokratikus és pátriárkális társadalom álma lebeg szemei előtt. A Szentírás mindenekelőtt társadalmi bírálatra bíztatja, mint hajdan Dózsa György papjait. Az is érdekes és jellemző, hogy társadalmi bírálatának merészséget Ószövetségből vett példával enyhíti:    

„Az fejedelmek kegyetlenné lettek,
És minden lopóknak lopó társi lettek,
Ajándékot vesznek, igazat nem tesznek.
Ézsaiás mondja a fejedelmeknek”.

    Mikeás prófétára hivatkozva az „emberevés” vádját szegezi a fejedelmek ellen:      

„Szerettek – úgymond* - minden gonoszságot,
És az embereket ugyan megnyúzzátok,
Az bőrt teteméről mind el-levonszátok,
És a tetemet is ugyan megrontjátok.

Röttenetesség itt az isten mit mond:
Az én népem testét megeszitek – úgymond,
Mind egy serpenyőben megráttjátok – úgymond,
Az kegyetlenségről ím halljátok mit mond”.

     Nem is olyan régen ilyenfajta kegyetlenséget színről-színre láttak.

    Vers közben nekibátorodik, s a honi történelemből is merít példát:    

„Példátok volna nektek Móré László,
Ki nagy híres vala, mert vala kóborló,
Immár török kézben az kegyetlen dúló,
Hol mit használ neki az kóborlott sok jó”.

    Fölveti a társadalmi felelősség kérdését és megállapítja, hogy a kór felülről jön:    

„Mind eltanúlák az sok hamisságot,
Urak, nemes népek, az szegény parasztok,
Minéműk urak, olyak az parasztok,
Az urakhoz képest mind keresik poklot.”

     „Az fejedelemségről” írt vesét komor „korképpel” fejezi be:    

„Ezerötszázban és az negyvenötben,
Az urak valának nagy kegyetlenségben,
És szegény község nagy szertelenségben,
Tállyán az polgárok nagy egyetlenségben”.

     Horvát András az Ószövetségre hivatkozik folytonosan, verseinek magvát és alapihletét belőle meríti, vallásos élményeinek burkát azonban nagyon merész társadalmi gondolatok feszítik, s többnyire szét is feszítik. Istene az ószövetségi haragos és rettenetes Úr, akinek haragját Horvát András az úri rend ellen irányítja, mert siralom völgyévé és bűn tanyájává tették ezt a földet. Végső eredményben ő is erkölcsi okokban kereste a társadalmi bajok forrását: nagyszabású költeményt írt a fösvénységről, mely „nagy nyomorúságba hozá a föld népét”, de ihlete a vers közben szétveti életszemléletének korlátait és kiderül, hogy a nyerészkedésre, a haszon hajhászására épülő gazdasági elvet ostorozza a puritán őstermelés nevében. Szinte a kapitalista termelés haszonhajhászását pellengérezi ki:    

„Néked fáradnak mind szegény szántók,
Nagy éhen, szomjan te reád kiáltók,
Neked verejteznek a szegény kapások,
Teneked fázódnak az szomjú halászok,
Neked sütköződnek az futó vadászok”.

     Realizmusa „forradalmi” realizmus: „Jaj szegény fösvénység! hogy ily nagy hasú vagy”, – a realista képet szatirikus társadalmi indulat színezi. „Az jégen ti házat csináltok” – kiáltja ellenfeleinek. Még áhítatában is vaskos realista ízlés nyilatkozik meg:    

„Hogyha te igazán az Krisztusban bízol,
Higyjed, hogy lélekben istennek meghízol”.

     Önérzetes és fenyegető hangon panaszolja, hogy a szellem embere, a hitvalló, az etikai magyarság a legbecsméreltebb az országban, s az utolsó helyre szorul. Horvát András azt hirdeti, hogy a szellem szüntelenül ontja a kinyilatkoztatást, a magyar hitvallók „kövéren” teljesítik kötelességüket, de senki sem hallgat reájok, s ezáltal a társadalom magára vonja a „rettenetes Úr” büntetését:    

„Nem mondhatjátok, hogy nem tudtátok isten akaratját
Mert mind pap, deák, gyermek, hegedős, nagy nyíltan kiáltják,
Ám meglátjátok mikint várjátok az ítélet napját”.

     Igen érdekes, hogy a tiszta, hitvalló közösség soraiba az ártatlan gyermekeket, a deákokat, a papokat és a hegedősöket sorozza; a szegény vándorköltő tőle kapja meg erkölcsi rangját.

    Egyik legnagyobb vers az „Átokról” szól. Ihletét Mózes könyvéből merítette, de ez a költeménye is tele van keserű magyar realizmussal. A vers képei nagyszabásúak, komorak, súlyosak, mint a kőből épített boltozatok:    

„Érczczé válik fejed felett a szép csillagos ég,
Vassá válik talpad alatt az nagy jó zsíros föld,
Port, harmatot, asszú hamut észik az asszú föld,
Megrepedez úgy panaszol reád az szomjú föld”.

     Horvát András úgy látja, hogy bűneink folytán „Mohács”, tehát idegen uralom állandósul földünkön:    

„Messze földről az úristen hoz tereád népet,
Kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népet,
Ki nem teszen tiszteletet öreg embereknek,
Meg sem szánja veszedelmét a kis gyermekeknek”.

     A magyar helyzetet két nagyszerű képpel érzékelteti a „sűrű sárral”, melybe magonkat „szorítjuk”, s a „nagy porral”, melytől nem lát messzebbre, s melyben fuldoklik a mezei magyar. E két kétségbeejtő kép Széchenyi „nagy parlagjára” emlékeztet; a „nagy parlag” ősképeinek tekinthetjük őket. Majd ezt írja Horvát András „Miként az vak az délszínben úgyan tapogattok”. A „délszín” (fényesség, világosság) az érzéki, gyönyörű ómagyar nyelv egyik legszebb szava; Horvát András mentette meg.

    A „bujdosás” gondolata az ő költészetében is feltűnik, de a „bújdosásnak” is társadalmi színt ád:    

„Nem tudjuk immár mely felé hajoljunk,
Urak miattatok mind bolygóban vagyunk,
Kegyetlenségtektől, mert oly igen félünk,
Semmi segítséget bennetek nem értünk”.

     A feddőének bontakozott ki benne nagyszabású műformává, de Horvát András feddő éneke színültig megtelt társadalmi tartalommal. Méltán írta róla Szilády Áron:  „Mindenkiben a szegény földmívelő ellenségét látja, s egy új Dózsa György mellett hihetően vállalkozott volna Mészáros Lőrinc szerepére”.

     

    /*/ T. i. a próféta.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf