Szerb Antal: A [görög] próza

    Mítosz és valóság

    A görög költészet ősidőkből rámaradt jelképes alakokban és történetekben fejezte ki a görög világérzését és az embersorsra vonatkozó költői megismerését. Szoros és mégis ihlető megkötöttségét leginkább a középkori és reneszánszkori festészethez lehetne hasonlítani: tárgyát az is mindig a szenttörténetből merítette. A görögök csak nagy lassan, többféle irányban tapogatódzva találják meg a módját, hogy magáról a világról beszéljenek és ne annak mitológiai vetületéről. A költészet nem is akar megszabadulni a mítosztól; a próza hivatása, hogy mítoszmentes világképet rajzoljon a történetírásban, filozófiában és a szónoki alkotásokban.  

    Hérodotos

    A mítosz legnagyobb ellenfele a történetírás. A szenttörténettel szemben fellépteti vetélytársát, az emberi történetet, aktuális vonatkozásaival és érdekességeivel. Az első nagy történetíró, Hérodotosz1, még nem volt mítoszromboló. Egy kissé még úgy írta a történelmet, mintha az is mítosz volna. Nem mintha szándékosan keverte volna össze a valóságot a mondával, hiszen rengeteget utazott, hogy könyvének valóságanyagát összegyűjtse. De külföldi utazásain is legjobban a mítoszok érdekelték, és az, ami mítoszba illő. A korszak, amelynek történetét elbeszéli, a perzsa háborúk kora, nagyszerűségénél fogva félig-meddig szenttörténetet; Aischylosz méltónak tartotta, hogy tragédiát írjon róla, hősei, Miltiadész, Leonidász mint félistenek élnek azóta is a tudatban és áhítatot keltenek a megszentelt helynevek: Thermopylai, Marathón, Szalamisz.  

    Hérodotos és az istenek

    Az istenekről való felfogása kortársainak, Pindarosznak és Aischylosnak felfogásával rokon. Az istenek belejátszanak a történelembe: jóslatok mennek teljesedésbe, az istenek irigyen és féltékenyen nézik a halandókat, a hybris bűnhődik. Xerxésznek azért kell elbuknia, mert olyan túlságosan is nagy úr volt, hogy amikor átkelt a Hellespontoson, egy ottani bennszülött Zeusznak nézte. A világ tele van istenekkel, külföldön külföldi, különös istenek élnek, azokat is tisztelni kell, azért írja le olyan áhítattal és oly hiszékenyen a keleti népek isteneit és meséit. Erkölcsi felfogása relativisztikus megnyugvás az istenek akaratában: a görög nem hajlandó megenni saját apját – mondja –, hanem elégeti; az indiai viszont nem hajlandó elégetni, hanem megeszi. Mindkettő isteni parancsot teljesít és helyesen cselekszik.

    Írói művészete

    „Hérodotoszt a történetírás atyjának szokták nevezni, de talán inkább a nagyatyja volt” – mondja egy szellemes angol író. Csakugyan „nagyatyai” tulajdonságai okozzák, hogy mindmáig élvezetes, üdítő, Jókaihoz hasonló olvasmány, minden régi történetírónál elevenebben hat mesélő kedve, élőszó jellegű előadása, bájos hiszékenysége. Ha nem is nagy történetíró, nagy mítoszalkotó és mítoszai révén él tovább a tudatban. Leonidász bátor halála, Polykratés gyűrűje, Kyrosz kitétele, az egyiptomi uralkodó meglopott kincsestára és megannyi más elavulhatatlan monda Hérodotosznak köszönhető, valamint a csodálatos történet Szolónról, Kroiszoszról és Kyrosról. Szolón az athéni bölcs, azt mondja a gazdag Kroiszosz királynak: senki sem boldog halála előtt. Később Kyros elfogatja Kroiszoszt és máglyára vetteti. A máglyán ülve Kroiszosz elmondja Kyrosnak Szolón szavait. Kyros eloltatta a máglyát, mert „belátta, hogy maga is ember s egy más embert, ki nálánál nem volt szerencsésebb, elevenen dob a tűzbe; azonkívül félt a bosszútól, s meggondolta, hogy semmi sem állandó az emberi életben..” 

    Thukydidés

    Az igazi történetírás, az igazi történetírói magatartás megteremtője Thukydidés2. Az igazi történetíró, a mítoszalkotó sarkalatos ellentéte: nem teremt, hanem szétfoszlat meséket. Thukydidés hatalmas művét azzal a kijelentéssel kezdi, hogy régebben, az ő ideje előtt, „sem háborúban, sem egyebekben igazán nagyszabású dolgok nem történtek”. A történelem vele kezdődik. Ami régen volt, kis méreteinél fogva nem sokat számít. A gazdasági és települési viszonyokat megvizsgálva megállapítja, hogy a trójai háború, amelyet a költők olyannyira felfújtak, nem lehetett igazán nagy háború, hiszen a hajókra akkoriban oly kevés ember fért fel; csak azért tartott tíz évig, mert a görögöknek nem állt elég pénz és élelem a rendelkezésükre, kénytelenek voltak kirabolni a környéket és keveset tudtak foglalkozni magának Trójának ostromával. A mítosz szertefoszlik a pozitivista történetíró hideg és rosszkedvű tekintete előtt.

    Thukydidés és az istenek

    Nem érez több tiszteletet a történelemben megnyilatkozó isteni-démoni elemmel szemben sem. A sorsban hisz, de csak ímmel-ámmal; így történt, mondja, de történhetett volna másképp is, ha az emberek okosabbak lettek volna. A jóslatokat kétkedő közönnyel fogadja. Megjósolták, mondja, hogy háború és dögvész (loimos) lesz. Az athéniek azt hitték, hogy tévedés, az isten bizonyára éhínséget (limos) gondolt, de mikor kitört a pestis, kiderült, hogy az istennek igaz volt. Csakhogy, mondja Thukydidés, ha nem tör ki a pestis és éhínség szakad a városra, az istennek akkor is igaza lett volna, mert a másik értelmezés lépett volna előtérbe.

    Oknyomozó történelem

    Thukydidés Platón mellett a görög világ legrombolóbb szellem a mítosz legfőbb hóhéra. De mint Platón, ő sem éri be a rombolással, hanem újat hoz a régi helyére: az oknyomozást, a történelmi kritikát, az egész tudományos történelmi magatartást, az alaposságot, a részletigazságok pontos feltárására irányuló akribeiát. A mese helyett az igazságot. Vagy talán legyünk óvatosabbak: a mese látszata helyett az igazság látszatát. Mert végeredményben minden történelmi tanítás bizonytalan, akár mitikus, akár oknyomozó.

    A peloponnésosi háborúk

    Művének tárgya a görög történelem legfontosabb fejezete. Periklész kora és az utána következő évek Athén fénykora és általában az emberiség fénykora, az a kor, amikor az emberi élet a legteljesebb volt. De Thukydidésből is megtanulhatjuk a hegeli történetfilozófia igazát: minden tézis magában hordja az antitézisét, minden fénykor már egyúttal hanyatlás kezdete. A peloponnészoszi háborúk emberien nagyszerű kora már hanyatlás a perzsa háborúk félisteni korához képest, a dekadencia tüneteit felfedezhetjük a legnagyszerűbb alkotások mellett és Periklész halála után rohamosan bekövetkezik az athéni hatalom összeomlása. Athén utolsó nagy államférfia mintegy megtestesíti ezt az összeomlást: Alkibiadész túlságosan szép, bátor, zseniális ahhoz, hogy győzedelmeskedjék, és ez az athéni demokrácia sorsa is. Összeomlik a józan Spárta középszerűségen alapuló fegyelme előtt.

    Írói művészete

    Írói művészetén a próza születési fájdalmait figyelhetjük meg. Nem könnyű olvasmány, előadásmódját nem lehet élvezetesnek mondani. A próza még nem eléggé hajlékony, hogy Thukydidés gondolati gazdagságát, finom árnyalatait vissza tudja adni. Az „austéra harmonia”, amelyre törekszik, még nagyon is austéra, zordon. Pedig mennyi gonddal szerkeszti mondatait! Sokat tanul kortársaitól, az első szofistáktól és rétoroktól.

    A próza születése. Szofisták

    Amint a mítosz haldoklik, a költészet helyét a retorika foglalja el. Ugyanez a folyamat beállt a többi kultúrkörben is, de nem olyan világosan, mint a görög irodalomban, ahol minden paradigmatikusan, iskolapéldaszerű tisztaságban folyt le. A szónoklat fontosságát Thukydidés műveiben is érezni. Irodalomtörténeti szempontból legmaradandóbb újítása az, hogy elbeszélésnek menetét bizonyos ritmikus visszatéréssel szónoklatok szakítják meg. Személyeinek szájába beszédeket ad, amelyeket azok nem mondtak el, de elmondhattak volna. A beszéd a beszélő jelleméhez alkalmazkodik és összefoglalja a történelmi pillanat tartalmát. Egyikük-másikuk a thukydidési mű magaslati pontja, így Periklész híres beszéde a második háborús esztendő végén a hősi halottak fölött. Az európai történetírás egészen a XVIII. századig követte Thukydidést abban, hogy beszédeket szőtt a történelmi előadásba.

    A IV. század

    A görög próza virágkora a Kr. e. IV. század, amikor Athén hatalma összeomlik. Macedónia, a félgörög katonaállam veszi át a hegemóniát az egymást marcangoló hellének fölött és a görög kultúra számára meghódítja a Keletet. Ennek a még mindig nagyszerű görög századnak a próza éppoly tökéletes kifejezési eszköze, mint a VI-nak a líra, az V-nek a dráma. A prózaírás felszív minden tehetséget és majdnem minden műfajt. Egy új műfaj is keletkezik, a dialógus, Platón műfaja.

    Rétor-iskolák

    A prózát a rétorok tudatos műérzéke fejlesztette a tökéletesség akkori magas fokára. Az athéni rétoriskolák, ahol becsvágyú fiatalemberek a szónoklat művészetét tanulják, az egyetemeknek feleltek meg. A rétori nevelés képesítette a görögöt az államférfiúi, ügyvédi, szónoklattanári, sőt hadvezéri pályára.

    Isokratés

    A leghíresebb rétor Isokratés (436–358). Beszédét nem mondta el, olvasásra és megtanulásra szánt mintabeszédeket írt. A publicisztika szerepét is ezek töltötték be, szónoki formában írt politikai vezércikkek voltak. Isokratés teremtette meg a görög szónoklat „magas stílusát”. Szabálytana és legfőbb eszköze, a körmondat, később Cicero révén vált az európai irodalom állandó elemévé.

    Demosthenés

    Isokratés stílusában szónokolt Demosthenés (384–322) is, a görögség leghíresebb szónoka.  

    Szofisztika

    Az első rétorok, a szofisták, egyúttal filozófusok is voltak, legalábbis annak tartották magukat. Filozófiájuk a beszéd filozófiája: ők eszméltek rá a szavak fontosságára, majd a szavak önállóságára, és végül is az újítás lázában eltúlozva felfedezésüket, azt tanították, hogy minden csak szó. Csak szó az isten, csak szó a sors, csak szó az erény; az ember csinálja ezeket, amikor beszél róluk, de éppúgy alkothatna ellentétes értelmű szavakat; minden relatív, „az ember a mértéke mindennek” – tanította Prótagoras (480–411)

    Ez a mitikus görög világkép teljes destrukciója. A görög az első kultúra, amely az intenzív gondolkodás folytán eljutott az önmaga megsemmisítéséhez, felásta maga alatt a talajt, elpusztította gyökereit, a mítoszt. De mikor ez bekövetkezett, a görög szellemben még annyi életerő lakott, hogy az elrágott gyökerek helyébe újakat tudott ereszteni. A görög szellem belső újjászületése Szókratész nevéhez fűződik.

    Sókratés

    Szókratész (469–399) maga nem írt. Az irodalomban nem mint szerző, hanem mint téma szerepel. Alakját ketten is megörökítették, Xenophón és Platón.

    Xenophón

    A két alak nem azonos. Xenophón (kb. 430–355), az írással szórakozó exhadvezér Apomneumataiban, Szókratészi Emlékezetességeiben, met tudta ragadni Szókratész párbeszélő módszerét, amely a mai olvasónak sokszor nagyon is hosszadalmas emléket állított Szókratész polgári erkölcsiségéről, de nyomát sem találjuk a nagy filozófiai rendszernek, amelyet Platón Szókratész szájába adott.

    Xenophón két másik művel is él az irodalmi tudatban: Anabasis c. hadvezéri emlékiratával, amelyben tízezer görög katona útját írja le Ázsiába és vissza; és Kyrupaideiá-jával, Kyros perzsa király gyermekkoráról szóló regényes történetével, amellyel a nevelés számára akart irányelveket rajzolni.

    Filozófusnak nem elég okos, történetírónak nem elég alapos, de írónak kitűnő. Személyének báját, sokrétű elevenségét, igazi athéni mivoltát törés nélkül át tudja vinni művészetébe, ezért élvezetes olvasmány, amit ír.

    Platón

    És most hátra van még Platón3, a görög filozófia és a görög prózaírás legkiemelkedőbb szelleme.

    Az ideák

    Azt a platóni gondolatot, amely az egész irodalomra irányítóan hatott, röviden így lehetne összefoglalni: világunk csak vetülete, árnyképe egy másik világnak, az ideák örök és változatlan világának. Barlangban ülünk – mondja híres hasonlatában – háttal a barlang kijáratának, a barlang előtt tűz ég és a barlang előtt elmenők árnyékát ráveti a barlang falára: ennyit látunk mi a világból. De a világ sokkal több, mint amennyit véges érzékeinkkel felfogunk, véges szavainkkal kifejezhetünk, a világon túl és mégis a világban benne laknak az örök ideák. Az igazi szépség, az igazi jóság és igazság, az igazi érzelem és jelentőség a dolgok mögött van; ezen a világon minden csak árnya és jelképe valami mögötte levő Teljesebbnek. Ha szeretünk valakit, mondja a platóni szerelemtan, rajta keresztül vágyunk a transzcendensbe fut, a szeretett lényben a mögötte lévő örök Szépséget imádjuk.

    A platóni filozófia íz írók és művészek természetes filozófiája, benne találja meg az író és művész életének értelmét: megragadni és ábrázolni a világ mögött lévő világot, a dolgok igazi jelentőségét. Minden alkotó platónista, akár tudja, akár nem. Szerelemtana pedig két évezred szerelmi költészetének filozófiai alapja maradt.

    Írói művészete

    Platón nemcsak mint gondolkodó, hanem mint alkotó is elévülhetetlen. Párbeszédei sokszor nagyon aprólékosak, az ember nem mindig érti, miért kérdezősködik annyit Szókratész, ahelyett, hogy megmondaná, mit akar. De felejthetetlen szépségűek a szituációk, amelyekbe párbeszédeit beállítja. Az a reggel, amikor Szókratész a kis Phaidrosszal az Ilissos-patak partján sétál, majd megpihen egy platánfa alatt és a hűs vízbe lógatja lábát, a görög tavasz legcsodálatosabb emléke. A halál minden rettenetessége és a bölcs minden sorsot leverő daca benne borzong abban a másik, hideg és sötét hajnalban, amikor Kritón felkeresi Szókratészt a börtönben és rá akarja beszélni, hogy megszökjék a halálbüntetés elől (Phaidón). És minden éjszakák éjszakája az a bölcsen mámoros éjszaka, mikor Agathónnál lakomára (Symposion) gyűlnek össze a válogatott athéniek, Alkibiadés fáklyásokkal és táncosnőkkel ront be és lemondja Szókratész dicséretét és végül már csak ketten vannak ébren, Szókratész és Arisztophanész, és Szókratész még mindig józanul magyarázza, hogy a jó komédiaíró jó tragédiaíró is kell hogy legyen. Ezen az éjszakán mondta el Szókratész, hogy mi a szépség és mi a szerelem… Érezzük, ez az éjszaka az emberiség egyik legnagyobb éjszakája volt.

    Véleménye a költészetről

    Ezek Platón irodalmi szempontból legkiemelkedőbb párbeszédei: a Phaidros, amelyben szerelemtanát fejleszti tovább; a Phaidón, a lélek halhatatlanságáról; és a Symposion mindenekfölött. Művészi szempontból mögöttük áll a hosszadalmas Állam, amelyben Platón a mítoszról, az irodalomról és a zenéről való felfogását fejti ki. Csodálatos paradoxon, hogy Platón, a művészek filozófusa, a művészetről és az irodalomról igen alacsony véleményt táplált. Eszményi államából kitiltaná a zene nagy részét, mert elpuhít, és a költészet nagy részét, mert hamis mesékkel félrevezeti az ifjúságot és letéríti az erény útjáról. Csak akkor ad nekik helyet, ha férfias polgárokat nevelnek. De a gyermekeket mesék helyett inkább matematikával szórakoztatná.

    Platón és a mítosz

    Itt számol le Platón a mítosszal is. Homérosz mondja, és nyomában a többi költő az isteneket mindenféle gyarló és megvetendő tulajdonsággal ruházta fel. Márpedig ha az istenek ennyire emberiek volnának, nem volnának istenek. A költők tehát hazudnak és hazugságra nincs szükség.

    De ugyanaz a Platón, aki a görög istenvilágra és mítoszra a végső, halálos csapást mérte, új istentant és új mitológiát teremtett, egy olyan hitvilágot, amely a kereszténységbe ágyazva, mindmáig él és uralkodik. Az istenek emberszabású képét összerombolta, de trónjukra odaültette helyettük az istenit, a végtelen eszményt az ideák piramisának ormán, amit Jóságnak nevez. A Jóságot, amely éppúgy átjárja világunkat és értelemmel tölti el, mint hajdan a homéroszi istenek.

    És a mítosztól sem tudott megszabadulni. Inkább művész volt, mint tudós, gondolatai a legfelsőbb magasságokban mindig képekbe öltöztek, legmerészebb gondolatait maga teremtette mítoszokban fejezte ki. A barlang mítosza, amelyet már említettünk, a hermaphrodita mulatságos és szomorú története, amelyet Arisztophanész szájába ad, a lélek mint kocsivezető és a lelkek aláhullásának látomása a Phaidosban… a nagy homéroszi mítoszokkal egyformán szépek és elmúlhatatlanok.

     

    /1/ Hérodotosz született Kr. E. 485 körül Halikarnassosban. Sokat utazott; majd Athénben telepedett le, innen vándorolt ki a dél-itáliai Thurioiba. 425 körül halt meg.

    /2/ Thukydidés (kb. Kr. e. 460–395) gazdag athéni, Trákiában bányája volt. Mikor hadvezéri balsikere miatt száműzték, idejét utazásokkal és adatgyűjtéssel töltötte.

    /3/ Platón (429–347) előkelő athéni család sarja. Iskoláját Akadémos Ligetéről Akadémiának nevezték. Athént csak rövid időre hagyta le, hogy Syracusaiban megvalósítsa eszményi államát, de csalódva tért vissza. 

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf