Thaly Kálmán: A szentgotthárdi harc
Emlékszel pajtás a szentgotthárdi harcra?
Az volt a győzelem!
Régenten a török, mostan a labanc
Bukott el e helyen.
Szent-Gothár mezőjén, sírján nagy hadaknak,
A magyar dicsőség rózsái fakadnak.
Mentünk, mentünk, mentünk, sárvári mezőkről
Alkonytól éjfélig;
Csillámlik a Rába – Rábán utunk még
Nagy messzi fejérlik.
És a dob csak pereg – és csak megy a sereg,
Csillognak a holdnak fényén a fegyverek…
Mentünk, mentünk, mentünk, éjféltől virradatig,
Hajnal hasadtáig;
A Rábán átszállván – Nagyfalu határán
Német táborig.
Tizenhárom zászlónk; tizenhárom halál,
Hajnal hűs szelében fennen lobogva száll.
A táborvirrasztók félszunnyadásukból
Serkennek ijedten;
Pergő lármadobhoz – trombita rikoltoz
Recsegve, rekedten…
«Fegyverre! fegyverre!» – Zavar, zaj; egyszerre
Rábődül az ágyú a fölvert seregre.
Bődülnek az ágyúink, a hajnali friss lég
Reszket szavaikra;
A könnyű köd oszlik, fojtó füstfellegek
Borulnak a síkra,
Felettök itt-amott egy-egy zászló lobog,
Alattok rohannak sűrű hadoszlopok.
Rajta, rajta! Rontsuk hazánknak rontóját
Rákóczi vitézi!…
Sok-é az ellenség? Magyar azt nem kérdi,
Magyar az nem nézi.
Rajta hát, szembe hát, kuruc bátorsággal
A szép szabadságért, a szép harc-halállal!
Jó hegyes tőreink szerelembe estek
Labancok szívével;
S kit kardunk levágott: paripánk patkói
Gázolták azt széjjel.
A csákány, buzogány béverte a vértet,
A sok gazdátlan mén nyihogva nyerített.
Mégis, az gyenerál elsomfordált vala,
Gyors volt lova lába,
Hiába kergettük – bár vért virágozék
Az mező nyomába’…
Kiáltók utána: Állj meg már Rabatta!…
– Vissza sem tekéntvén, loholt az ebadta.
Aztán csapánk vala hatalmas áldomást,
Hét országra zengőt:
Szombathely lányai még most is sóhajtják
A sok nyalka lejtőt.
A sok nyalka lejtőt, fürge hajdu-táncot…
Jó bor s szép lányok közt nagy vígan lakának ott.
– Szomorún nézem most néma sarkantyúmat:
Hejh, akkor, hogy pengett!
Szomorún nézem most csüngő darutollam:
Hejh, hogy ingott-lengett!…
Vége már, vége már vígságnak, csatának;
Jó éjszakát pajtás nekünk s a – hazának!