Kosztolányi Dezső: Petőfi Sándor

    I    

    Kiskőrösön – két gyorsvonat közt – leszálltam a múlt héten. Nagyon sokszor jártam már ezen a vonalon. Ezúttal állapodtam itt meg először. A kis parasztfiú, aki a bérkocsi bakján ült, meg se várta a szavam, egyenesen vitt a házhoz, az ő házához, mint olasz vagy francia ciceronék a város egyetlen székesegyházához. Tengelyig merült a kerék a zöld sárba. Város, amit látok, vagy falu, vagy puszta, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a föld nyár és délibáb nélkül fáj. A tornácos kunyhócskában ocsúdok fel, a szobában, amelynek alacsony gerendájába majdnem beleverem a fejem. Éles szegénység van: a búboskemence mészszaga, a földnek, a szövetnek, meg a rothadó fának a szaga. A múzeumban ezt nem érezni. Hiába, a rekonstruktorok nem olyan ügyesek, hogy fogalmat adjanak ilyesmikről, és a tankönyvírók sem olyan ügyesek, hogy pár mondattal valahogy elképzeltessék a paraszti dolgokat: a búbos kemence mészszagát, a földnek, szövetnek meg a rothadó fának a szagát.

    Azóta gyakran gondolok rá. Nem úgy, ahogy rá gondolni szokás. Az apánkra gondolunk így, meg azokra, akiket szeretünk. Nincs előttünk semmi könyv, amelyben adatok vannak. Még az ő könyve sincsen. Csak az élete van előttem, oly közel, oly paraszti realitással, hogy akár kézzel lehet bökni. Talán a kor is közelebb hozta. Nem szentségtelenség így beszélni. Ő szerette a valóságot. Tudta, hogy ez minden, ebből sarjad a vérünk, a könnyünk, az izzadságunk, még a költészet is, a többi pedig csak frázis. Arra is gondolok egyre gyakrabban, hogy nagyon, minden embernél jobban szerethette az életet, amelytől – nemes, királyi ragadozó – rövid huszonhat év alatt mindazt elvett, amit elvenni érdemes. Tudta, hogy milyen az élet, és szentnek tartotta az életet. Érzékei olyan finomak voltak, hogy a valóságot víziónak látta. Ismerte a szeder és a pipafüst ízét, a téli hajnalok zúzmaraillatát, a sár és a csillag színét, a falusi könyökutcák kakofóniáját, amely a részegek kurjantásából és a bőgő brummogásából tevődik össze. Azokban a dolgaiban, amelyek bizonyosan halhatatlanok, a hétköznapi élet zajong. Emlékezünk, hogy a korcsma ablaka tavalyi kalendáriummal van kifoltozva, sárga falán látni a korommal rajzolt figurákat, s a téli esték múzsája nem tündér, de a lisztet szitáló szolgáló, aki holnap dagasztani fog. Írt arról, hogy majd megöregszik. Az unokái nézik a sírja fölött ringó akáclombokat. Könnyű azt mondani: meteor. De nehéz és fájdalmas látni őt pátosz nélkül, a testi mivoltában, szeretettel, az élet költőjét, az idilli költőt, idézni őt, nemcsak a szellemét, a tüzeset, a halhatatlant, de a testét is, közelről érezni és meg nem ijedni tőle.

    Ezen a délután pedig úgy jelenik meg, mint testi vízió. Beszélek róla, és szemben ül velem egy nemes fejű tudós, a legszellemesebb és legokosabb magyar professzor, aki megadóan, néha mosolyogva felel naiv, minden tudomány nélkül való, izgága kérdéseimre. Különös szellemidézés ez. Azáltal hívjuk közénk, hogy prózai momentumokat firtatunk. Majdnem eltávolította tőlünk a legenda, de a próza visszahozta őt. Valaki megkérdezi, milyen nagy volt, hány centiméter? A tudós mutatja a kérdezőn, önnek eddig ért volna. Aztán a kezünket odatesszük a falra, lemérjük a nagyságát a falon is. Ebben a magas szobában határozottan kicsinynek rémlett volna. Ha leül ide, a nagy angol bőrdíványra, akkor finom termete egészen elvész benne. Mert a termetében volt valami grácia. Arany János, aki nagyon jó megfigyelő, a lépteit „könnyű”-enk nevezi. Hány száz és ezer kérdés, mind érdekes és eddig nem kaptam rá feleletet. Egy külföldi professzorom mosolyogva mondta, hogy az új irodalomtörténet a hírszolgálat pontossága folytán már-már a mosószámlát is irodalmi dokumentumnak tekinti. Sajnos, sokáig fontosabbnak tartotta a frázist, mint a mosószámlát, és még sajnosabb, hogy eddig kik választották el a „fontos”-t a „nem fontos”-tól. Mennyiért nem adnám ma, ha tudnám, hogy mit evett, és milyen kabátban járt, vagy mik voltak az írásban-naplóban be nem vallott szenvedélyei, végre ezekből a kis földi komplexumokból tevődik össze az égi eredő. Sokat beszélünk a haláláról is. Az újabb kutatás elveti a szibériai legendákat, a régi és újabb legendákat. Egy magyar író – nem is olyan régen – egy kitömött sast vitt egy erdélyi gimnázium természettani múzeumának, hogy érte megkapja a koponyáját. Másik újabb legenda, hogy „szavahihető tanúk” szerint 1851-ben élet egy délvidéki német család körében. A valóság az, hogy a segesvári vesztett csata után megölték. Mégpedig nem is orosz katona, de egy orosz zsoldban levő finn katona, minthogy abban a hadtestben sok volt a finn. Különben az akkori orosz tisztek nem voltak olyan barbárok, mint a maiak. Schillerről és Goethéről ábrándoztak, és egy kozák tiszt például egy magyar úriasszonytól mindössze Zschokkénak, az akkor népszerű német írónak eredeti kézírású levelét vitte el, hadizsákmányul. Ma a tudomány azt sem tartja valószínűtlennek, hogy élve temették el. Ő maga alig sejthette, milyen veszélyben forog. Csaták után a harctéren – isteni, huszonhat éves gyermek – az öreg lengyel hadvezér francia beszédét utánozta, azt mondják, kitűnően. Aznap vászonzubbony volt rajta. A Monostor-kert mellett halt meg, délután öt- és hat közt. Egy órával azelőtt még látták őt, kard nélkül, néha kivette a noteszét, és valamit jegyzett beléje, mint egy modern haditudósító. Ezekből a jegyzetekből később verset írt volna.

    Végül még néhány adatot idézünk fel. Megbetegedvén, csak orvosi bizonyítvánnyal akarták szabadságolni, de bizonyítványt – büszkeségből – nem akart szerezni. Azután egy régi lapot kotorunk ki, a Nemzetőr 1848. szeptember 10-i számát, amelyben egy névtelen irodalmi ellensége, egy gyalázatos ember azt írja, hogy a pesti utcákon bujkál, és nem mer elmenni a harctérre. Aki olvassa, annak el-elakad a hangja: „Petőfi Sándor… verset írt Vörösmartyhoz, amelyben letépni erőlködik a legnagyobb magyar költő babérját… Vörösmarty ilyenforma epigrammal felelhetett volna: „Sándor öcsém… te ellenségünk vérét szomjazod… Íme, most nyakunkon a háború… s roppant kardod, amellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis a hüvelyébe rozsdásodik…”

    Akkor aztán elment és meghalt.

    A Hét, 1915. február 14.

    II    

    A Magyar Stúdió Társaság pompás papíron,, ízléses kiállításban, Jaschik Álmos színes képeivel kiadta Petőfi Sándor János vitézét öt nyelven: magyarul, németül, franciául, olaszul és angolul. A magyar nekünk szól, a többi pedig külföldre megy, harcolni a magyar művészetért. A költő megválasztását helyeselnem kell. Petőfit legjobban ismerik külföldön. Múltkor egy angol tanulmányban ezt olvastam: „Olyan nagy költők, mint Homérosz, Aiszkhülosz, Dante és Petőfi…” John H. Ingram a Poe Edgar versei elé írt bevezetőjében is megemlékszik róla: „Ami most történik – írja –, az oly titokzatos, mint Shalley vagy Petőfi utolsó órája…” Mélyen bele van ágyazva, még ma is, a népek tudatába, eleven valóság, aki az alkotó magyar lángelmét jelképezi, élő mérték, akin az óriásokat mérik.

    Más kérdés, hogy a költeményt is ilyen helyesen választották-e meg azok, kik sajtó alá rendezték, s a művészi szempont rovására nem értékelték-e túl azt a szerepet, melyet a János vitéz az idegennek is fogalmat adhat a magyar népmeséről és magyar jellemről. Ha Toldi Miklós a magyar Héraklész, akkor János vitéz, a leleményes és horgaseszű, a magyar Odüsszeusz, Nauszikaája pedig Iluska. Másrészt az bizonyos, hogy a János vitéz inkább a magyarságról hoz hírt, mint Petőfi csodálatos, egyedülálló művészetéről, melynek félreismerhetetlen jelei később, érettebb verseiben mutatkoznak. Itt még nem látjuk a Kutyakaparó fanyar és merész színrakását, mely a legnagyobb orosz realistákra emlékeztet, se azoknak a kis, pár soros hangulatképeinek (Itt állok a rónaközépen, Fejemben éj van stb.) ezeknek a liliputi műremekeknek bevégzett tökélyét, melyek bátran versenyre szólíthatják a mai világköltészet legkitűnőbb alkotásait. Hasonlatai még nem petőfiesek (mint később: a fergeteg, a barna paraszt a villámösztökével, vagy: az idő bércei a századok stb.), inkább a népmese visszhangjai (tündérkönny: gyémánt, tündérhaj: arany, az óriás könnye: egy dézsa víz, az óriás szúnyog: ökör, az óriás levél: szűr). Petőfi ezt a költeményét tudvalevően nagyon fiatalon, huszonegy éves korában írta, nagyon rövid idő, alig egy hét alatt, hat nap és hat éjszaka. Egy csodagyermek műve ez melyen az egész világ csodálkozhat, mert egy népnek sincs és nem is volt ilyen lírai költője, ki huszonegy éves korában ilyes bensőséges humorral, ilyen áldott kedéllyel szemlélte volna az életet. Mi éppen azt becsüljük benne, amit kortársai annak idején kifogásoltak, a selypítő kedvességet, a kacsintó összevisszaságot, azt a földrajzi zűrzavart, mely szerint Taljánországban örökös tél van, s Franciaország egyenesen Indiával határos. Ez a szellem hiánytalanul kifejeződik a formán is. A vers sokszor – készakartan – elnagyolt vagy pongyola, a gyermekes, hanyag, gyenge rímek pedig úgy kerülnek egymás mellé, mint Franciaország vagy India.

    Éppen ezért tartom nagyon nagy feladatnak a János vitéz megszólaltatását, mely mintegy a magyar gyermeknyelv gőgicsélését mímeli, s – úgy hiszem – Petőfi akármelyik készebb remekművére, a Szeptember végén vagy a Tündérálom, vagy a Téli esték című verseire könnyebben lelnénk művészi tolmácsolót. Mert itt az árnyalatok árnyalatát kell visszaadni: a népiest, mely félig öntudatos, félig öntudatlan, a túlzást, mely részint gyermetegség, részint torzítás, a hanyagságot, mely rejtett célú pontosság. Ehhez kellene egy nagy német, francia, olasz, angol költő. Akik megszólaltatták a magyar költeményt, lelkes barátaink, de nem alkotók. Nem akarom véka alá rejteni érdemüket. Különösen az olasz, Giuseppe Cassone munkája, hű. Ő és az angol fordító, William N. Loew megtartja az eredeti páros rímet, a francia, F. E. Gauthier – a hangszín és a tartalmi hűség rovására – keresztrímre változtatja, a német pedig, Josef Steinbach, csak két sort rímeltet össze. Mondanom se kell, hogy a Riter Johann, a Jean le héros, a L’eroe Giovanni és a Child John merőben más, mint a János vitéz, s olvasás közben, mikor a különböző szövegeket összevetettem, nemegyszer álmélkodtam azon, hogy a szavak összevágása ellenére is milyen más és más hangulattartalmat közöl egy-egy nyelv. „Jancsikám, Jancsikám, az Isten áldjon meg.” A német: „Mein treuer Johann…” (A német hűség.) A francia: O mon petit Jancsi. (Gyengéd és kedves.) Az olasz: O Gianni, mio, mio Gianni…” (Színpadias olaszság, szívre szorított kézzel.)  Az angol: My darling, John…” Vagy más példa:    

Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az út?
Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut.
Fütyörésztek pásztorgyerekek mellette,
Kompolt a gulya… ő észre sem vette.

Nun brach er auf. Was scherte ugb der Weg.
Ihm galt es gleich, wohin die Strassen gingen,
Hier Hirtenpfiff, dort Hergenglockenklang,
Er aber merkte nicht von allen Dingen.

Il part sans jeter l’oeil sur le chemin blanchâtre,
Car qu’importe où ses pas le pourront emporter!
Il n’entend pas tout près siffler le jeune pâtre,
Ni du troupeau de boeufs les sonnets tinter.

Parti senza guardare la strada che pigliava.
O questa o quella strada, a lui non importava.
Sonavan de’ pastori i flanti dolcemente,
Le vacche sonagliavono, ei non vi dava mente.

He started, never looked though where he went.
What did he care? To be gone his intent.
The crackling of the storks (?) the sheperds’ song,
He did not heed, but went his way headlong.

    Ez az öt egymás mellé állított szak igazolja, mennyire más színük van a szövegeknek. Mindegyik szinte önálló és új, noha többé-kevésbé követi az eredetit. Nekem leginkább rokon az olasz, aztán a francia, aztán a német. Az angol a gulyakolompolást félreértette, és gólyakelepelésnek fordította, akárcsak egy régi német fordító, ki Petőfi egy híres harci versében előforduló kifejezést: repülő golyókat fliegende Storche-nak (repülő gólyák) fordította. Több ilyen botlás van a szövegben, s a Petőfi Társaság, mely a Magyar Studiót támogatta ebben a munkában, könnyűszerrel kijavíthatta volna, de nem ezen van a hangsúly, emiatt mindegyik kitűnő fordítás lehetne, hiszen olyakor Petőfi és Arany János is tévedett. Ők azonban nagy költők voltak. Akik ezt megszólaltatták, derék tolmácsolók, semmi egyebek. Az Óperenciás-tenger németül csak: Ocean, franciául: mer enchanté (bűbájos, elvarázsolt tenger), olaszul: more Incantato, angolul: sea of sea (a tengerek tengere). Vagy elejtik a jelentést, vagy körülírják fogalmát, ehelyett hogy kereskednének a hazájukbeli népmesékben. Petőfi egy helyen ezt írja: „S az óriás felett (János) átmente a vizet.” Átmenni valamin, tárgyas vonzattal, népies, gyermekes, szántszándékos hibázás. Jellemzőnek tartom, hogy ezt a finomságot a négy fordító közül egyik se vette észre, holott a maga nyelvén nagyszerűen visszaadhatta volna. Ez a fordítások bírálata.

    Hosszabban foglalkoztam, mert minden hibájuk ellenére is örülök, hogy egy magyar költemény egyszerre négy nyelven repült a nagyvilágba. Most pedig megkérdezem magamtól, mi az érzésem. vAjon a népek és nyelvek egységét érzem-e, miután öt nyelven elolvastam a János vitézt. Nem; a különvalóságomat érzem, a belém idegzett szók metafizikai jelentőségét és pótolhatatlanságát, az agyam sejtjéig és idegeim működéséig lüktető örökkévaló erőt, s mindannyiunk titokzatos, fel nem bontható testvériségét, kik magyarul beszélünk.

    Nyugat, 1921. február 16.