Vajthó László: Egy igaz poéta halálára

– Gyóni Géza elhunyta alkalmából –

Poétasors ez a világ óta,
Embere új, de régi a nóta.
Hős mostohái való életnek
Sohsem aratnak, mindig csak vetnek.
Tavaszi rónán tarlókon járnak,
Nem ragyog rájuk virágvasárnap;
Eszmék tüzében fogynak halálig.
A mihez nyúlnak, mind porrá válik;
Rajtuk a hajsza sebet ezert üt,
Falat kenyérért kéri a lelkük;
S ők csak rohannak, félig már halva.
Százszor felállnak egy bűvös dalra;
Nevet a távol: majd holnap, holnap!
S Ígéret földjén összeomolnak.
Tenni akarnak s meg vagyon írva,
Cél előtt, ifjan dőlni a sírba;
Bús mártírjai a koldus dalnak
És nem élhetnek, míg meg nem halnak.

Szürke fajtái körmölgetőknek
Évek mesgyéjén nagyra vergődnek:
Csöpp zaja sincsen lágy sarujoknak.
Tesznek meg vesznek, meggyarapodnak;
Eszme nem lázong bennük szemernyi,
Szorongó szolgák, nem mernek merni;
Rögös utaktul kis lelkük fázik,
Alig hogy látnak a szomszéd házig;
Lótuszevői a pillanatnak,
Sohase’ vetnek, mindig aratnak;
Ki-kisétálnak a híves érig,
Unokák vesztét sorba megérik;
Mindig bíztatnak, nézik a harcot,
Sohse’ vallanak csúfos kudarcot,
Állítnak rózsás fejfakeresztet
Szent daliáknak, kik értük estek;
Vallják magukat igaz magyarnak
És addig élnek, míg meg nem halnak.

1917. augusztus.