Sántha Károly: Ének

Sírnak a magyar mezők,
Sírdogálnak a virágok;
Ti ellankadt könnyezők,
Szomorúan nézünk rátok,
S felsóhajtunk: könnyeket
Harmatozzatok, egek!

A föld áldott kebele
Repedez az eső szüntén,
Repedez, gonddal tele,
Aggódó szívünk is szintén
Sok a bűnünk, Istenünk,
Azért bánsz így mivelünk.

Rónaságunk szomorú,
Mert vetése hervadóban,
Népünk arcán ül ború,
Mert reménye hamvadóban,
Nyomorunknak éjjelén
Nem világít a remény.

Hozzád térünk, oh, Urunk,
Bízó lelkünk Téged áhít;
Trónodnál leborulunk:
Nyisd meg az ég csatornáit,
S föld megújul és vele
A hit száraz gyökere.

Nem csüggedünk el soha,
Mert Atyánk az Isten nékünk;
Bár sorsunk most mostoha,
Így biztat szent reménységünk:
Jó az Isten, áld, szeret,
Ad ő nekünk kenyeret.

1921