Dr. Nyárády Mihály: A Rétköz régi halászata (2. rész)
Halászat a jégmentes vízen
A szigonyozás szerszáma a Rétközön a 3 – 8 ágú vasszigony volt. Az ágak visszája (horga) mind egy oldalra állott. A halászat kelléke a szigonyon kívül itt csak egy hajó, vagy ladik volt. E szerszámmal a mély vízre csupán áradások alkalmával mentek ki a halászok, amikor a tavak megteltek s kifakadtak. A halak ilyenkor bolondok voltak. Mentek, amerre a szemükkel láttak. A halász ekkor magához vette az 1 – 2 öl hosszúságú égerfanyéllel ellátott szigonyát. Aztán másod-harmadmagával járművébe szállt, s a folyás zavaros vizére evezett. Ott kezébe kapta szigonyát, s a hajó (ladik) orrába állt. (Szúró szerszámának a visszája ilyenkor mindig felfelé állott.) Ha közelében egy-egy nagyobb hal bukkant fel, a halász menten felé szúrt. Ha azonban megtehette, mégis csak azon volt, hogy a szigony a halat a farka felől, a tarkóján érje, s a feje csontjában akadjon meg. Egyébként a hal pénzén a szigony megcsúszhatott, vagy még a húsából is kiszakadhatott volna. A szigonyt aztán lassan húzta vissza. A nyelét alább és alább fogta. Így fejte. Ha jó szerencsével a halt közel húzhatta magához, cimborái segítségével a hajóba vette.
Embert el nem lelő mély folyóvízen rekesztve, tarajos vészfővel is halásztak. Szerszámát a rétközi legközönségesebb építőanyagából, a nádból készítették. Válogatott, erős szálakat szedtek hozzá. Mikor ezek mind együtt voltak, megállapították, hogy milyen magasságú vesszőre van szükség. Sárba kerülő részére kb. 2 sukkot, a vízfelettire pedig kb. ½ ölet számítottak. Természetesen a vízmélységet is számba vették. Ezeket egybeszámítva, a nádszálakra vastagabb részük felől rámérték. A haszontalannak ítélt nádvégeket levagdosták. Közben karókat is szereztek. (Hosszúságuk a nádszálnál kb. egy sukkal volt hosszabb.) Ezekből egyet szélre helyeztek, s mellé egy ujjnyi távolságban nádszálat fektettek le. Majd a karót és nádat három helyen, középen és két végén mogyorógyékénnyel, esetleg madzaggal egymáshoz kötözték. A nádszál mellé, ugyancsak ujjnyi távolságban, egy másik szálat erősítettek. Így haladtak tovább, egy öl hosszúságig. Ott megint egy karót helyeztek el. Ezek a dolgok mindaddig ismétlődtek, míg a hosszú-lészának nevezett szerszám nagyobb része készen nem lett. Ez rendszerint 10 ölre nyúlt. Ezután, hasonló módon, még két kislészát készítettek. Ezek külön-külön 5 m hosszúságúak voltak. (Egy-egy rácshoz lehetett volna hasonlítani őket.) A lészákat ezután kivitték az érhez. Itt a hosszú lészát többen megfogták, patkóalakba hajtották, aztán a vízre vitték, majd háttal a folyás irányának, beleállították. Most egy laposra faragott fadarabbal, a lapockával, a karókat, majd nagyon óvatosan magukat a nádszálakat is, amennyire lehetséges volt, a fenékbe, ennek az iszapjába beleverték. Ezután a két rövidebbet már kiegyenesítve a hosszú lésza két végén keresztben felállították. Azután – ismert módon – ezt a fenekbe verték. Ezt pedig úgy tették, hogy a kis-lészák hosszúságának 2/3-a a patkó belső részébe essék, a végük pedig itt egymástól ne távolabbra, csak egy evezőszélességre álljon, így egy verseket alkossanak. A kisebb lészáknak a patkóalakú lésza végein kívül eső, egymástól távolodó részeit külön-külön taréjnak (tarajnak) mondták.
A halászok nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a nagy és kis lészák találkozási helyei élesszögűek legyenek, hogy itt a halak mentől tovább időzhessenek. (1. ábra)
A vészfőbe tévedt halat a merítővel vagy merítőhálóval fogták ki. Az előbbi szerszám néha csak fából készült, félgömb formájú volt. Kávája és fonóvesszője rakottyából került ki, nyele pedig valamely kétágú nehezebb fából. Az ágak mindegyike átnyúlt a káván. Így négy helyen erősítődött hozzá. A fonást madzagból is készítették. Ekkor merítőhálónak is mondták. Ugyanez volt a neve annak a hálóféleségnek is, melyet Herman Ottó bódvamenti négykávás merítőnek mondott20.
A tarajos vészfőt soha nem takarták be.
Hasonló vízviszonyok között a vétert is használták. Szerszáma a Herman Ottó által bemutatott, s általunk még alább tárgyalandó csíkkashoz hasonlított21. Ettől nagyságra, fonásra és egy fontos részének a nevére különbözött. A véter háromszor-négyszer nagyobb volt a kasnál. Hogyha hallal megtelt, két embernek ugyan volt mit emelni rajta. A fonása is ritkább volt, éspedig azért, hogy csak a halak nagyobbjai maradjanak meg benne. A véter belsejébe vezető, egyre szűkülő, hegyesvégű nyársakban végződő, a szabadulni vágyó halat éppen ezért visszariasztó út neve pedig a versek volt. Ennek távol kellett esnie a véter hátsó részétől, a seggétől, hogy a halak tőle vissza ne ütődjenek (riadjanak).
A vétert rakottyából kötötték.
Ha az ér keskeny volt, a véterből egyet, esetleg kettőt helyeztek el benne. Ezeket az ér közepére állították. Szájuk mindig a hal járásához igazodott. Ha egészen friss volt a víz, a halak szembe igyekeztek vele. A vétert olyankor háttal állították a víz folyásának (2. ábra). Ha azonban a halaknak a fentebb eső helyekről már menekülniök kellett, a vétert szájjal állították a víznek. Ez sokkal gyakoribb eset volt. Az átmeneti időben két vétert helyeztek a vízbe, éspedig háttal egymásnak (3. ábra). Ezek után a derekukon egy felül kétágú karót, a peckelő karót szúrták át. Majd tarajuk két oldalán, a partokig, gazt hánytak a vízbe, ezt földdel lenyomatták, aztán megtaposták. Így készült a gát. Majd a véterek tetejére, hogy a beléjük szűrődő világosság a halakat vissza ne riassza, ugyancsak gazt hánytak. (2., 3. és 6. ábra)
Ha egymás mellett több vétert is el tudtak helyezni, váltakozó állásban fektették le. Egyik farral, másik szájjal került a víz irányára. Ha számuk páratlan volt, a véterek többsége szájjal volt ráállítva. (4–5. ábra) Ha 3–4 hónapja álltak a véterek a vízben, már peckelő karót sem szúrtak beléjük. Eláztak, megnehezedtek.
A vétert, amikor a halakat belőle ki akarták szedni, a vízből kivették.
Egy versével is fogtak halat, ennek a szerszáma a kétszárnyas verse volt.
A verse maga rendszerint egy versekes, fonalból és vadvenyigéből készített hálóféleség volt22. A vadvenyige csak a vázát alkotó abroncsok anyagát adta. Amennyiben a verse csak egy versekes volt, négy abroncsot készítettek hozzá. A versének a hálóanyaga fonalból készült. A háló versekje azonban már kizárólag csak utóbbi anyagból készült. Így ez már nem riasztotta vissza a halakat, csupán útvesztőjük lett szűk bejáratával a hálószemek sokaságában. Kötéséhez egy kétujjnyi szélességű lapos fadarabot: a hálókötődeszkát, másként hálókötő palát, és az egy ujjnyi hosszúságú fadarabot: a hálótűt használták. Utóbbinak nyelvet sütöttek, vagy véstek. Erre szedték a fonalat. A kötőszerszámokat bodzafából készítették. Az ilyenek jobban csúsztak.
A kötést a háló hátulján kezdték, éspedig 24 szemről. Ezeket mind egy inra fűzték, akár a falusi gatyákat. Így összehúzhatták és hurkot is lökhettek rá. Ezután 8 szemet kötöttek hosszúságban. Közben a háló bőségét 32 szemre növelték. Ennél, mint az egyik abroncs helyénél, fonallal jegyet csináltak. A hálóbőség a munka további folyamán már nem növelődött ilyen mértékben. Mikorra a következő 24 szemmel, vagyis a 4 abroncs közével elkészültek, a verse bőségét adó szemek száma csak 40-re emelkedett. Ezeken túl már a versek kötéséhez fogtak. Itt kétszemenként fogyasztottak. Így a bőségnél 16 szemre szálltak le. A verseknek tehát 8 szem lett a hossza. Ezután az abroncsokat helyükre húzták. A versek végét 4 madzaggal négyfelé kötötték. A madzagokat a háló végéhez húzták, oda is erősítették. Így készen volt a négyabroncsos, egyversekes verse.23
Egy időben kétversekes versét is használtak. Ennek öt abroncsa volt. Ennél az első, a szájnál levő versek az első abroncstól, a második versek pedig a második abroncsból indult ki. Ez is, az is egy-egy abroncsközön át húzódott. Több halat ezzel sem tudtak fogni, mégis több fonal kellett hozzá. Több fáradtsággal is járt a megkötése, így hamarosan fel is hagytak vele.
A verse egyik-másik szárnya 40 szem szélességű volt. Így embermagasságú lett. A hosszát kívánatra nyújtották. Leggyakrabban 1 ½ ölnyi volt. De volt sok 2 öl hosszú is. Ezek egyik-egyik végét verse első abroncsához kötözték. Aztán hosszúságuk egyharmad részéig, fent és lent, egymáshoz fűzték. Így kerültek felállításra.
A már kétszárnyas versét ugyancsak vízközépre állították. Éspedig szájjal a vízfolyás irányának. A hátuljához egy karót vertek le. Az inát ehhez kötötték. Majd a verse elején, a szárnyak összefűzésének végző helyén oldalt, két peckelőfát szúrtak le. Ezeknek az alsó végük volt kétágú. A fák egyik ágát a szárnyak egyik alsó szemén beszúrták. A szárnyakat fent hozzájuk kötözték. Aztán még azokat, egyik-egyik oldalon, ferde irányban, a partig húzták ki. A szárnyak végein még 2–2 ágnélküli karó volt. Ezekkel ugyancsak a vízfenékhez erősítették őket. Aztán melléjük a partig gazt hánytak. Ezt meg is taposták. (7. ábra)
Egy ilyen folyóvízi kétszárnyas versébe több hal betévedt, mint az állóvízben felállított hat más versébe.
A halakt e hálóból az inraszedett végén öntözték ki.
A versét rendszerint délután 4 óra tájban helyezték a vízbe. Reggel 6 óra tájban vették ki belőle. Hosszabb ideig nem tartották a vízben. Megavult volna a háló.
Amikor a halakat a hálóból kiöntötték, a versét, ha tehették, egy megtördelt ágú élőfára akasztották. Ha ez lehetetlen volt, szárnyaival együtt a földön állították fel, éppen úgy, mintha a vízben lett volna. Száradása után átnézték, a szemszakadást kijavították rajta.24
Ha egy bokor versével akartak halászni, három darab kétszárnyas verse és egy ellenző vagy pedig lésza volt szükséges hozzá.
A versét már ismerjük. Az ellenző sem ismeretlen előttünk. A verse szárnyától csak a hosszúságára és használatára nézve különbözött. Így lett a neve is mássá. Hosszúsága kb. 2 ölnyi volt. Ha szükségét érezték, a kívánt irányban többet is felállítottak. Ezeket egymáshoz kötözték. De helyettesítették lészával is. Sőt ez már majdnem kizárólagossá is vált. Ennek az anyaga semmibe sem került. Szárítás végett sem kellett felszedni.
A verséket szabálytalan háromágú csillag formájában állították fel. Éspedig úgy, hogy a csillag vízközépre eső szárába helyezett háló szájába a víz éppen belefolyjon.
A versék maguk az ágak végén voltak. (Természetesen a végükkel kifelé.) A szomszédos versék szárnyai pedig az ágak tövénél találkoztak. Azok egymást sohasem takarták. Kettő kivételével, az egymás közelébe eső karójukat is összekötötték. Ez a két karó a vízfolyásra ferdén álló két verse belülre jutott szárnykarója volt. Ezeket egymástól távolabb, két evező szélességénél kissé távolabb állították fel. Ezek közé középre húzták az ellenző vagy a lésza végét. Az ellenzőt (lészát) magát a vízfolyás irányában állították fel. A két oldalverse szárnykarójával szomszédos végét 1 sukkal a farverse felé húzták. Így ez bent volt a három szárnyasverse által alkotott akolban. (8. ábra)
A versék kiürítése a már fentebb leírt módon ment végbe. Más munkája se ment különben.
Gáttal és ladikkal is halásztak. Ennek halászati szerszáma egy fából és nádból készített gát, továbbá egy közönséges ladik volt. Az ér partos részein vastag ágasokat ástak le. Ezekre a várt vízáradás felőli oldalon, keresztben, sorban fákat kötöztek fel. A keresztfák mellé sűrűn nádat állítgattak. Ezeket meg is kötözgették. A gát magasságának megállapításánál az ár rendesnek tartott színét vették figyelembe. Ennél néhány sukkal magasabbra készítették. Az ily módon elkészített gát alacsonyabb vizű részére, keresztben, egy ladikot állítottak. Az áradás alkalmával ezen helyhez jutó szökőhalak a gáton átvetették magukat. Így a ladikba estek. Innen aztán felszedték őket.
Volt rá eset, hogy a halak oly rohamosan vetették át magukat a gáton, hogy a ladik eltűnt velük.
Amikor az erek vize erősen megcsappant, a hal, különösen a potyka, megszokott útján még akkor is igyekezett megmaradni. A halász a legcsekélyebb helyen, iszapból, keresztül, közel egymáshoz, két keskeny gátat húzott. (9. ábra) A hal az első gáton esetleg még áttört. A másodiknál azonban már bizonyosan elfulladt. Így kézzel is felszedhették.
Csíkgáttal és csíkkassal is halásztak. Ennek szerszáma a kas és a gát, járuléka a lápmetsző volt. A csíkkas a Herman Ottó által leírt szerszámhoz hasonlított. Sűrű fonása volt
A csíkok csekélyvizű tanyázó helyeit összekötő eren keresztül, fenérből, gazból és földből gátat készítettek. Ezen, középtájon, szabad vízfolyást engedtek, olyan szélesen, hogy az ember át tudja lépni. Ha az ér szélesebb volt, több szabad teret is hagytak rajta. A kasokat váltakozó állásban helyezték el a vízfolyásokon. Egy-egy peckelő karóval a fenékhez is szegezték.
Embert is ellepő mély állóvízen horgokkal halásztak. Ennek szerszámai az inas horgok voltak. Segédeszközei pedig a karók, nemkülönben a hajó és a merítő háló.
A horgok visszásak, nagyok és vastagok és laposvégűek voltak. Visszás részét kapójának mondták. Többnyire rézből készültek.
Talán mondanunk sem kellene, hogy ezek ősrégi szerszámok voltak e vidéken, Beszterecen, a régi sírokban, a csontvázak mellett rendszerint megtalálták.
A horgokat két sukk hosszúságú fonott madzagra kötötték, ezeknek alin volt a nevük. A madzagokat 100–200 méter hosszú zsinórra, az inra erősítették. Ezután kellő számú karóval a tó vizére ladikon kivitték. Itt a karókat öl távolságban sorba leverték. A karóvégek természetesen vízszín felett maradtak. Ezután az inat hozzájuk erősítették. A vízbe lógó alinas horgokra apró halakt húztak. Ezek többnyire kárászok voltak. A horgot a hátukon szúrták át. A súlyosan sebzett kis hala vízben úszkált, míg egy közelébe vetődött csuka el nem nyelte.
Amikor az így horogra került csuka a karókat is megmozgatta, a résen álló halászok ladikon sietve hozzáeveztek s egy merítőhálóval a vízből kifogták.
Az ezen szerszámmal való fogás olvadás után kezdődött el. Május végén be is fejeződött.
Embert el nem lepő mély állóvízen lészás vészfővel halásztak. Szerszáma egy lésza és egy tarajos-vészfő volt. (Állító halászat)
Ezt csakis a gyékényesek szakadásain (kisebb tisztásain) állították fel. Ha szükség volt rá, a gyékényből fel is húzogattak. Előbb a lészát állították fel és pedig keresztben a hal ismert útjára. Ha a gyékényes a tó nagy tisztása és egy cseret közé esett, a lészát a cseret szélével párhuzamosan igyekeztek felállítani. A vészfőt a lésza tágasabb helyen levő végére kanyarították. (10. ábra)
A vészfőbe tévedt halakat merítővel fogták ki.
Két vészfős lészával való halászat szerszáma egy lésza és két tarajos vészfő volt. Készítésére és használati módjára az előbbi szerszámmal megegyezett. (11. ábra)
Lészás véterekkel való fogásnál szerszámok a lésza és a véterek voltak. A lésza 25 ölnyire is elnyúlt. A hozzákapcsolt véterek száma pedig 10-re is felrúgott.
A lésza aljára, egyenlő távolságban, több keskeny ajtót vágtak. Ezekre szájukkal, váltakozó fekvésben, egy-egy vétert állítottak. Ezután még a lészavégekre is helyeztek egyet-egyet belőlük. Ezek szájára a lésza már merőlegesen állott.
Ezzel a fogási móddal csak tisztáson halásztak.
A maráza. A halászat ezen módjáról az előbbivel való kapcsolódása miatt emlékszünk meg ezen a helyen. Szerszámai a lésza, a karók, az inak és az alinas horgok voltak. Járuléka a hajó. A maráza neve szláv eredetű. Melich János a mresziből származtatja. Magyar jelentése rács.25
Hogy a lésza valóban hasonlított is a rácshoz, azt már fentebb a készítési módjánál is megállapítottuk.
E fogási módot, neve után ítélve, a szlávoktól vettük át. Csak Beszterecen használták. Szerszámait már ismerjük.
A lészát alkalmas helyen a vízbe állították. Rajta körül a fenékbe karókat vertek. Ezeket egymástól két öl távolságban ütötték le, mindegyikét a lészától 1 sukk távolságban.
A horgokat tartó 2 sukk hosszúságú alinakat, kisebb-nagyobb távolságban, az inra kötötték. Ezt pedig kb. 1 sukkal a vízszín magassága felett a karókhoz erősítették. Majd apró halakat húztak a horgokra. Ha aztán egy falánk nagy hal belekapott, s így foglyul esett, hajón hozzásiettek és kiemelték. (12. ábra)
A maráza véterrel való kapcsolódását csak Beszterecen találtuk meg. A lászát, a vétert, az inas és az alinas horgokat itt együtt is használták. Ilyen esetben azonban már karókat nem vertek a lésza mellé. A hosszú inat csak a véterek tarajára erősítették. Különös aztán, hogy e fogási módoknak így is csak maráza volt a neve.
Egy csapat-hálóval való halfogás rendszerinti szerszámai 6 darab szárnyas verse és az 5 darab ellenző voltak. Az ellenzőket egy lészával is helyettesítették. Segédkelléke a hajó, esetleg még a nádvágó vagy a szigony volt.
Kisebb halaknak kisebb szemű verséket is készítettek. Pl. a csuka horgászásához szükséges keszegeknek. Az ilyen verséket aztán keszeghálóknak is nevezték.
Az ellenzőt s kiszemelt helyen felállították. Ez túlmély, vagy sekély helyeken nem történhetett. Első esetben a halak felette átúsztak vagy átugrottak volna. Az utóbbiban a vihar a hálót felborította, összeszaggatta volna. Egyik végén, aztán a másikon is, a versekből aklot állítottak.
A tapasztalatlan pocahalász olykor-olykor megleste, hogy a törzshalász melyik helyen fogott sok halat. Ha aztán ez, érthetetlennek látszó módon otthagyta, menten a helyére állította csapathálóját. Legtöbbször megnyúlt orral szedhette fel. Üresen maradt valamennyi segg hálója. Az erőszakosabb pocahalász azt is megtette, hogy egyik-másik csöndes természetű törzshalász helyfoglaló karóját elsikkasztotta. Kiszemelt helyére maga rakta le a hálóját. De újra nem fogott egy fiahalat sem. A törzshalász megtréfálta: Csak a kapzsi ember megtévesztésére szúrta le arra a helyre a karóját.
Szépszerével mindig többre mehetett. Így megismerhette a halak szorkását, a legelemibb, általunk vázlatosan már tárgyalt dolgokat. És megtanulta ezek okosan való kihasználását is.
Megtanulta mindenekelőtt azt, hogy a halak menedékhelye a cseret. Ide igyekeztek a forróság, a szél és a madárellenség elől.
Így a csapathálót a tisztás cseret melletti részen, ezzel párhuzamosan kell elhelyezni. Ilyenkor jövet is, menet is útjukba esett a csapatháló.
Ha azonban a cseret és a tisztás között véletlenül gyékényes is lett volna, a hálókat akkor is csak a tisztáson, természetesen már csak a gyékényessel párhuzamosan helyezték el.
Az ilyen módon felállított csapatverse ugyancsak útjukat állotta a cseretbe férkőző csíkbogarak és lónadályok elől a tisztásra menekülő halaknak.
A csukákat is megközelítették ezzel a szerszámmal. Kedves tartózkodási helyük, a gyöszöny mellé állították.
Ha azonban a halász megunta a halakra való várakozást, utánuk írtott a cseretbe. Az irtás szerszáma a lápmetsző volt. Ezzel a hosszúnyelű vágószerszámmal a nádat tőből vágták ki. Az írtás merőlegesen haladt a cseretbe. Szélessége 1 ½ ölnyi volt, mélysége a legkülönbözőbb lehetett. Az ó és új nádak összezsúfolódásában, a szeresnádakban, messze nem haladhattak vele. A nagyrészt új nádakból álló cseretből azonban egy közelben levő másik tisztásba is átirtottak.
Amikor az írtásnak már a nádak közt végeszakadt, akkor bent, a cseretben, még egy köralakú tisztást vágtak. Az egyik aklot aztán itt helyezték el. A másik aklot a tisztáson állították fel, s a kettő közt, az irtás közepén végig húzták ki a lészát. Egy akollal itt nem halásztak.
Ha azonban az irtás két tisztás között ment végbe, a csapat-verse egyik aklát az egyik tisztáson, a másikat a másikon helyezték el.
A gyöszönybe, a hal után való behatolás előttünk már nem ismeretlen dolog. Ilyen esetben úgy jártak el a halászok, mintha írtáson vetettek volna tőrt a halaknak.
Bármennyi verséje lett volna a halásznak, azt mindig a halak frissebben való mozgása kezdő idején, rendszerint estefelé helyezte el. Egyhamar nem is vette fel. „Adj időt nekik, hadd bújjanak”, szólt az okos halász a tapasztalatlannak. Így bár – mint mondtuk is – délután 4 óra tájban lerakták, mégis másnap reggel 6 óra körül szedték fel. A törzshalásznak rendes körülmények közt nem is volt oka a panaszra. Rendkívüli esetekben pedig, mint egy-két helyen láttuk is, mindig kereste és meg is találta a bajok orvosságát.
A csapat verséből a zsákmányt a már leírt módon a hajóba engedték ki. Ha erős hal akadt köztük, azt, nehogy a hálót szégrúgja, meg is szigonyozták.
Több csapat hálóval is halásztak együtt. Ilyenkor a csapat hálókat egymás végében állíották fel.
A különböző csapatokból egy máshoz került farhálókat ilyenkor kissé oldalt állították. Így takarták egymással. A halaknak átbúvót nem engedtek.
A baing ellenzőnek való hajtása, szerszáma a füles ellenző volt. Segédeszközei pedig nehány hajó s ezek evezői voltak.
A füles ellenző anyaga fonalból és a kutyatej góréjából (ebtejkóróból) került ki.
A fonalból öregszemű egyenes hálót kötögettek. A szemek férfiököl nagyságúak voltak. Nagy halakat, a baing nagyjait akarták velük foglyul ejteni. Arra számítottak, hogy a halak feje és első pár szárnya átfér rajtuk. A derekukkal azonban, ezek teljessége miatt, bennük már megakadnak. Mikor aztán a fejüket vissza akarják húzni, az első pár szárnyuk miatt ezt nem tehetik meg.
A háló fülét, mint mondottuk, az ebtej karójából készítették. Ennek kisujj vastagságú szárát kissé megtörték. Így karikát formáltak belőle s a háló felső inára kötözték. A füleket egymáshoz közel erősítették fel. Nagy feladat várt rájuk. A baingok rohamát szakadás nélkül kellett kiállniok.
Ezek után a háló két végére még két hosszú karót, anyakarót kötöztek. Mikor ezzel is készen voltak, a hálót az egyik karóra felgöngyölték. Majd még egy, a hálónál valamennyivel hosszabb zsinórt kerítettek elő. Ezután pedig néhány karót. Ezekből 10 ölenként egyet-egyet számítottak. Így készen, a kéznél is volt a baingfogás legszükségesebb szerszáma.
Az itt ismertetett fogási módnak júniusban és júliusban volt az ideje.
Tudomásunk szerint inkább csak a Királytóban űzték.
A hálót a vízen nem húzták át teljesen. Kiszemelt részén, nem túlságosan messze mentek be vele. A halak olyannyira fennjártak, hogy szemmel tudták tartani őket. E különös természetük miatt a hálót az ebtejkarikákba fűzött, nem nagyon kifeszített zsinórral a vízszínen legalább ½ sukkal felül emelték. Így a háló alsó része jóval a sár felett volt. Súlyt nem raktak reá.
– folytatjuk –
