Lászlóffy Aladár: Örmény mohácsolás

Már visszakoztam, hogy saját tévedéseim, túlzásaim ellen tiltakozom. A délibábos, fénytöréses információáradat elsodort, érzem, engem is, megtörtem, és nem akarok sem a megfutamodók, sem a megveszettek kórusához csatlakozni. Ezért eleve bevallom: Bánk bán-i a süketségem, Tiborccal értek egyet, de meg se hallgatom, miközben hazámra szövődik egyre vastagabb pókháló, azt kell leszaggatni, hogy ne válhassék szemfedővé.

    Bevallom, hogy a sorra bemondott állomásokat én Úgy szoktam hallani, hogy Blaha Lujza-térd, Batthyány-térd, Moszkva-térd. Bizonyára ilyesmi játszik szerepet, hogy Batthyánynak a kivégzéshez már fél térdre is alig sikerült állnia. A Moszkva-térd pedig olyan állandó aktualitással bíró fogalmakra asszociál, hogy fenékküszöb ott Bősnél, Nagymarosnál, nem egészen őszintén elbontva ma sem, ami az ingerküszöbünket bőszíti Duna-medence-szerte.

    Nos, ki tudja, hol tartanának az örmények, hogyha annak idején Apafi atyafiságosan be nem hívja őket a portájára? Alig hiszem, hogy eljutottak volna az Atlanti-óciánig, mivel Dzsingisz klánnak és Szolimánéknak sem sikerült. S ha sikerült nekik, akkor ma kettős lehetne a dicsőség, hogy aszongya: „A magyarok s az örmények nyilaitól ments meg Uram, minket?” (Kettős lesz az, ha nem hármas, mire mai földrajzi hazánk is csatlakozand, s az ima így módosul majd, hogy a magyaroktól, az örményektől, legvégül a románoktól ments meg, Uram!)

    Hagyni kell különben az embereket, a nációkat: annyiféleképpen lehet szolgálni és elárulni a hazát.

    Hallom, hogy a bizalmat megint sikerült helyreállítani: a sárospataki kollégium könyvei is davajcsásszá váltak 44-ben, most elindulnak haza, mint Mikes meg se található hamvai.

    Szegény Apafit örök hála illeti meg érte, hogy ebben a tekintetben talán tudta is, mihez nyúl, mibe keveredik olyan időkben.

    Égszakadás, földindulás, uccu, ki merre…!

    Bizonyára nemcsak a valóságban, hanem annak szellemi, kulturális vetületében is előfordult nemegyszer, hogy a mesehősök kénytelenségből a szomszéd mesékbe menekültek.

    Hányan kiáltottak fel a hasonló sorsú ostromlottak közül a júdeai Masszadában, Bornemissza Gergő egri várában, a Zrínyik Szigeti veszedelmében és a Musza-dag utolsó felvonásaiban, hogy de hát miért épp mi, csakis mi? Trója és Karthágó holokausztja még ahhoz még ahhoz is túl távoli, elrettentő, hogy példa lehessen, de akkor hol van a mai emberiség irgalma, együttérzése, jóindulata, vagy ami ebből a leghűvösebb, legtávolságtartóbb, a fáról lemászottak logikája: az igazságérzet? Hogy ami mással, az holnap velem is. Hol van az, amit a Teremtő egy lehelettel reábízott a sárra, hogy aztán elkezdjen kunkorodni?!

    Azt mondják, valami nem stimmel, mert a sakkfeladványok kigondolói eleve a fehérrel tartanak. De hát a történelemnek nincsenek kedvencei. Se olyanok, akikre végig pikkel.

    „Nemzetek kincse, melyre büszkén hivatkoznak, saját történeteikben, irodalmokban s művészetökben van letéve, eltörölhetetlenül még akkor is, midőn nem léteznek többé” – mondja Vörösmarty.

    Mi szerencsére létezünk is még.

    Ezt akarják most, idő előtt vagy végre megcélozni egyesek, miután annyi minden „herderit” és schengenit kibírtunk, átvészeltünk? Ez ma az „udvar”. Ők a mi Habsburgjaink. Hiába öltözik bárki ma Európa maszkjába, attól még nem ő a nyitottabb, szabadelvűbb, hanem mi, mindazok, akik eleve génjeinkben hozzuk az integrálódást. Nem olyan vicinális reálpolitikák, helyiérdekű ötéves tervek, melyek többé-kevésbé rejtetten vagy rejtélyesen csakis a magyarság semmibevevésére épülnek egy már sikerrel szétszerelt s állítólag egynyelvűségig kopasztott ezeréves országban.

    A napokban azt hallom, hogy tiltakoznak az ellen, hogy lennének történelmi egyházak. Máskor, hogy a rádióban még Recsk és Duna-csatorna idején is volt déli harangszó, de mára az is ártalmas lehet. Az ember felsóhajt: mikor kezdi valaki tagadni, hogy Magyarországnak egyáltalán volt, van, lehet saját történelme?

    (Vajon) miért szeretnek a legokosabb emberek is a nagy szavakkal élni? „Uraim, a 2000 éves itáliai kultúra forog veszélyben!”, vagy: „Nekünk Mohács kell!” Az elsőt úgy negyedszázada nemzetközi hallgatóság előtt kiáltozta a Moro-ügy sok emberáldozattal s főleg a turistaforgalom csökkenése következtében az itáliai kultúra nemzeti fejőstehén státusának leromlása miatt az illetékes. Ott voltam a teremben, de a nevére sajnos nem emlékszem már. Ahogy Brahms mondta: „Ki is volt az államtitkár Mozart idején?” … Ady pedig csodálatos túlzásaival, értünk kunkorodó átkozódó kedvében, nem csillapuló aggodalmak görcsében joggal ordított fel fájdalmában, miután a sürgető kérdésre, hogy van lesz új értelme… nem lett új értelme még az importált, honosított nem mind magyar igéknek, hogy hát akkor „verje, csak verje, verje…”

    Ezek most, madár- (vagy ami még nagyobb): történelemtávlatból is igazolódnak, közel hajolva is igazak. Persze még közelebb hajolni már nem nagyon érdemes. Mert kibújik a szög a zsákból: emberi dolog a túlzás. Például, hogy csak az első példánál maradjunk: az itáliai kultúra volt jóval nagyobb veszélyben. Náluk, velük kapcsolatban találták fel az ordító kiszolgáltatottság diagnózisának nevét, non plus ultráját. „VAE VICTIS”- amit az elmúlt évszázad folyamán annyi sok náció, fajta, többek közt az örménység, a zsidóság, a magyarság ellen demonstráltak világméretű jóvátehetetlenséggel.

    Egyik jellegzetes XX. századi urbánus folklórtermék, a halmozottan ironikus műfajú favicc szerint: a pórul járt vadász úgy csigázza a maximumig hallgatósága érdeklődését, hogy fokról fokra előadja menekülését a szakadék fölött feszülő függőhídra a kétfelől közeledő vérmedvék elől. És mi történt? – kiáltanak közbe. Mi történhetett volna? Megettek. Felfaltak!

    Nem, a valóságban sosem „happy end” a vég, a csattanó. Legfeljebb abban a formában, hogyha úgy csattanhat: TÚLÉLTÜK. Mert íme, vannak mindent túlélni született népségek, nyelvek, habitusok. Kivéve azokat, akiktől így szoktunk büszkén elrugaszkodni: hol vannak a gepidák, az etruszkok, a longobárdok? Itt vannak az írek, a baszkok, az örmények, a magyarok.

    Itáliában, a krónikák szerint jelképesen vagy valóságosan 476 után hét írástudó maradt mindössze. És Lengyelországot jobban, teljesebben felosztották, maguk alá temették a kor legnagyobb birodalmai, mégsem sikerült örökre. És évezredes kultúrfölrajzi fogalom Kurdisztán, huszonhatmilliós „szórványok” hazája, de egyetlen négyzetcentiméternyi országa sincs az emberijogosodás-jegesedés, az önrendelkezés világában sem. És több ezer év virányai végén Vénusz szülőföldje, az isteni Ciprus, a cserbenhagyás, pusztulni hagyás világpolitikai ostobaságának metaforája. Hát akkor ki kérheti a helyreállítási, jóvátételi, igazságtételi eljárás beindítását az ezertornyú Aniért, és az emberi igazságérzetnek ugyan melyik fórumán.

    Apafi bizonyára megütné a bokáját, esetleg holmi pokolbeli NATO bombázását is fejére vonná, valami égetni való nagyhatalmi nyomások hatására, hogyan merészelte befogadni más rendszerek rebelliseit. A történelmi Metternich-Miklós cár, Molotov-Ribbentropp Endlösungok, végmegoldások szökevényeit, túlélőit, magnak valóit?

    Ezért most, amíg nem késő, euróra átszámítva egyik génem átadja a másik génemnek a sok Musza-dagért cserébe azt a pár Mohács-, Kenyér-mező- és egyéb Házsongárd-adagot. Mert hiszem, hogy békésen újraegyesült porainkba mint nyersanyagba eredeti terveinek megfelelő lelket és tartást fog lehelni újra, kétezredszer is az Úr.