Madai Gyula: Vass Albert*

Ifjú, megállj! magyar hazádnak
Nyomodban járó szelleme vagyok.
Haragvó átkát kiáltom utánad,
Ha ősid földjét hűtlen itt hagyod;
Ha mit sem adsz az esdeklő szóra…
– Átkozz hazám, nekem sietnem kell,
Hív a szabadság árva lobogója…

Ifjú, megállj! Nyíló szerelmed
Szívdobogása, lángja vagyok én.
Feléd ím fehér kendők lengnek,
Könnyek fakadnak szép lányok szemén.
Ha elmégy: ágán hervad el a rózsa…
– Tombolj szívem, nekem rohanni kell,
Hí a szabadság piros lobogója.

Fiam megállj! anyádnak árnya
Csókolja arcod s esdekelve kér:
Maradj! óh, holttestednél állva
Szívem szakadna. Hidd el, többet ér
Anyád szerelme, mint a harc golyója.
– Anyám, ne sírj, visszajövök dicsőn,
Fejemen díszlik hősök koszorúja…

– Mert tespedés, iromba tengés
Az élet, bús hazámnak hantjain,
El oda, hol trombitazengés
A dal a költők zúgó lantjain.
Halál vagy élet, konduljon az óra,
Én rabhazámból oda szállok, hol
Leng a szabadság harci lobogója.

És dörg az ágyú, zúgva-zúg a
Golyószárny s míg az ifjú szív dobog:
A harc fullánkja általfúrja,
Kebele vérrel mosolyog,
Mint föld porán a viharverte rózsa…
És szemfedőként halkan ráborul
A búr szabadság hulló lobogója.

/*/ A búr háborúba kiszökött és ott hősi halált halt ifjú magyar gróf, a költő és író Wass nagybátyja.