Féja Géza: A második reformátor

Kézai Simon, Kun László udvari papja igen keveset beszél Kun László nagyapjáról, IV. Béláról, akit talán éppen a legnagyobb árpádkori reformátornak tekinthetünk. IV. Béla koráról külföldi írók tudósítanak, de közvetlen élmények alapján: Rikhárd szerzetes, aki Juliánus barát nagymagyarországi útjának élményeit jegyezte fel. Rogerius nagyváradi kanonok, aki „Siralmas éneket” írt a tatárjárásról és Tamás spalatói érsek históriájának a tatárjárásra vonatkozó közlései. Mindhármat idegen papok írták, akik hűvös, tárgyilagos szemmel, kívülről nézték életünket, de jóindulatú együttérzéssel viseltettek irántunk, éppen ezért az Árpádkor belső fejlődéséről nélkülözhetetlen adatokat közölnek.

    Rogerius mester és Tamás spalatói érsek nemcsak a tatárjárásról írnak, hanem a nagy történelmi tragédiát megelőző siralmas társadalmi viszonyainkat is feltárják. A magyar oligarchia a tatárjárás előtt éppenolyan siralmas szerepet játszott, mint Mohács előestéjén. A királyi jószágok az előbbi uralkodók könnyelmű adományozásai folytán jelentéktelenné olvadtak, a főispánok birtok híjján katonaságot nem is tarthattak, amidőn hadba indultak „egyszerű vitéznek” látszottak. Az oligarchák pedig „annyira megvagyonosodtak, hogy a királyokat semmibe sem vették”. A tatár veszedelemben sem hittek, elhomályosította tekintetüket a hanyatlásnak indult vezetőréteg örök kórsága, a teljes felelőtlenség. IV. Béla szembeszállott velük, le akarta törni őket s merész reformot tervezett, a nemezt regenerálásának reformját: keleti erővel, friss keleti vérrel;ezt a nagy szándékát törte ketté a tatárjárás.

    Nem véletlen, hogy az ő uralkodása idején indult keletre Juliánus barát, hogy őshazánkat, s a Volga mentén lakó magyarokat fölkeresse. Juliánus vállalkozását semmi esetre sem tekinthetjük regényes vállalkozásnak, hanem a vészeket sejtő és menekvést, megújhodást kereső társadalom lelkiismerete nyilatkozott meg hősi útjában. Útközben megismerkedett a keleti szabadsággal: „Ahány falu, annyi fejedelem, kik közül egyik sem tekinti magát a másik alattvalójának”. A népek mellérendeltségének gondolata tehát kelet felé tovább élte a maga életét; a mellérendeltség volt a keleti törzsek általános életformája, míg egy-egy nagy kán rendkívüli történelmi vállalkozásra nem sorakoztatta őket. Juliánus az eredeti keleti közösségi életet is színről-színre láthatta: „Aratás idején egy-egy falu valamennyi férfia együtt megy a mezőre, együtt arat mind, s az egész tartomány („Alania”, a Kuma és Terek folyók mellékén) hosszában és széltében ezt mívelik. S akármi dolguk van a falun kívül, akár fahordás, akár más, mind fegyveresen együtt mennek…” A Volga mentén megtalálta az ómagyarokat, kik örvendezve fogadták s az új Magyarországról híven faggatták. És „bármit akar vala nekik akár a hitről, akárcsak egyébről előadni, a legszorgalmasabban hallgatják vala, mivel nyelvük teljességgel magyar vala, és megértik vala őt és ő azokat. Pogányok, Istenről semmi ismeretök nincs. De bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- s efféle húst esznek; lófejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővölkednek és igen serények a hadakban. Tudják a régiek hagyományaiból, hogy azon magyarok tőlük származtak, de hogy hol vannak, nem tudják vala.” Juliánus már teljesen keresztény szemmel nézte a maradék ómagyarságot, belső világába nem tudott behatolni. Élményeit rendtársa írta le, lehet, hogy ő rajzolta el az ómagyarság szellem képét; ez azonban nem is fontos. Julianus a keleti nosztalgia megszállottja volt, akár IV. Béla. Elevenen élt bennük az őshaza tudata és a magyarság keleti vérrel való felfrissítésére gondoltak, aminek a kunok befogadása csak egyik mozzanata volt. IV. Béla jobban érezte mindenkinél, hogy egységes és erős magyar birodalomra van szükségünk a Duna-Tisza táján, a külső s a belső helyzet egyaránt ezt sugalmazta neki. A belső kérdést, az öncélú oligarcha háttérbeszorítását, a „nép”, a magyar tömegek keleti felfrissítésével s gyors szaporításával akarta megoldani. Ő már nem keleti konföderációt akart, de európai magyarsággal áthatott keleti koncentrációt; a külső veszedelem is erre késztette. Nagy tervével magányos maradt, talán a legmagányosabb árpád-házi királyaink között.

    Kun László nagyapja nagyszerű szintézist akart csinálni az európai magyar gondolatból és keleti nosztalgiánkból, unokáját azonban már teljesen a keleti nosztalgia szállotta meg, a féktelen pusztai szabadság s dacolni próbált a korral és Európával.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf