Dr. Nyárády Mihály: A Rétköz régi halászata (I. rész)

A Rétköz Szabolcs vármegye északi negyedében, a Tisza baloldalán feküdt.

    Területét már csak a vízmentesítés idejét megelőző korból származó térképen sikerül körülvonalaznunk1.

    Ezekről megállapíthatjuk, hogy a Rétköz nagyjában azonos a Felsőszabolcsi Tiszai Ármentesítő Társulat kötelékébe tartozó ártérrel2, S hogy mélyebb helyeiből jutott a Nyírvízszabályozó Társulatnak is+.

    A Rétköz területe – hozzávetőleges számítás szerint – 150.000 magyar holdra rúgott.

    E vidéket a földrajzírók régebben is a Nyír, Nyírség, vagy Nyírköz részének tekintették4.

    Egykori lakói azonban a soknevű táj homokosabb részének engedték, sőt arra is tolták át a fentebb elsorolt neveket5. A maguk lakóhelyét, községét pedig rétközinek vagy rétoldalinak mondták6. Amint az e vidéknek a belső vagy a külső részén feküdt.

    El kell ismernünk, hogy a Rétközt az ősök még nem minden ok nélkül tekintették különállónak. Rajta a zabolátlan Tisza vize különleges helyzetet teremtett7. Áradásai alkalmával a folyóba torkolló folyásokon és ereken bejutott a Rétköz belsejében levő tavakba. Onnan ismét a folyásokon és ereken a tókákbe és rétekbe9. Esetleg – rövid időre – a mezőgazdaságilag használható területekre is ráment. (Ez volt a futó árvíz!) Ha azonban a víz a Tiszában a szokottnál is bővebben volt, úgy már nemcsak a rendes útján haladt. A part alacsonyabb részein is áthömpölygött. A vidéken végignyúló legnagyobb folyás, a Járat vagy Sebesdek felfogta, aztán torkolata és eredőhelye felől egyaránt adta, ontotta tovább a nagy tavak: az Orozd-, a Borgácka-, a Kolbárd-, a Nagy- és Bersénytó felé. Ez alkalommal a víz már olyan helyekre is kifuthatott, és ott oly soká is időzhetett, amire az öregek is csak itt-ott emlékeztek. A nagy tavak déli részén fekvő Kék község lakosai pl. az 1862. évben nehéz, szívvel beszéltek arról, hogy tűszeg-dűlőbeli egykori nyilasföldjeik szántásával és kaszálásával a Tisza vize miatt fel kellett hagyniok. Még a lábasjószágot sem legeltethették rajta. Csak a vadludak és vadkacsák használták azt10.

    A víz természetesen hamarabb jött, mint ment. Azt az utat, amit jövetele alkalmával pár nap alatt futott be, elmenőben hónapok alatt tette meg.

    Nagyobb szárazság esetén a Járat (Sebesdek), előbb a nagy tavak felett, aztán az alsó szakaszán is, részekre szakadozott. Később a Nyírség magasabban fekvő völgyeiből, természetes és mesterséges csatornákon, az ú. n. ördögárkokon és megyeárkokon lefutó víz miatt. Ha aztán ezen a részen, a halászi Nagylapos-tava fölött szakadt meg a folyás, a nagy tavak környéke zárt medencévé változott. Innen már csak több évi aszály tüntette el a vizet.

    Ilyenkor az egész vidék kétségbeejtő sártengerré változott. Láttára a nagybirtokú kéki Tóth István is felsóhajtott: Nem bánnám, ha egy éjszaka valaki az egészet ellopná!

    Ha azonban a tavak egyike-másika kiszáradt, tisztításának az ekét nekivetetták. Nem fontolgatták, hogy learatják-e vagy sem a termését.

    Csodálkoznunk kell rajta, hogy a régi lakosság, különösen a szegényebbje, ezen a földön élni tudott.

    A rétköz árvízmentes helyei nagyrészben gyönge termőképességű homokföldek. Ezek rendes időjárás alkalmával se mtermettek annyi gabonát, amennyi a lakosok élelmére szükséges volt. Sokaknak így is csak kovásznak való jutott belőle a tengerikenyér sütéséhez11. Nagy árvíz idején még ezt is idegenből kellett hozniok. Sőt volt idő, amikor a tengerit is onnan vásárolták, vagy vásárolták volna, ha lett volna miből.

    A jó emberek azoban ilyenkor sem vesztették el a fejüket. Volt haluk bőségesen. Fogták azt a jégen, a vízen, a sárban, sőt még a szárazon is. És tájukból, a gombóda-nótából kicsendül ma is:

    „Én Istenem, de nagy bús,
    Kinek az étele hús…
    Lám az enyém gombóda,
    Csókolom, aki gyúrta!”

     

    A rétköziek halismerete

     

    A vidék lakosai jól értettek a halászathoz. Ennek tudatában voltak. Kitűnik ez a szójárásukból:

    - Aki halászik, tudja meg, mit fog! – mondták sokszor előttem is.

    Aki birtokában volt mindezeknek az ismereteknek, az volt itt a törzshalász. A többi a pocahalász.

    A hal részeit mindenki tudta. Mi ebből csak a jellemzőbbeket említjük: a kopóttyát, serényét, szárnyait, farkát, szálkáját, hólyagját, ikráját, haját és pénzét12. A halak közönségesebbjeinek felismerése sem igényelt nagyobb tudást. Ilyenek voltak: a csuka, harcsa, kárász, keszeg, pocahal, potyka (pozsár is), sigér, tat, (cigányhal is) és a csík.

    A többinek az ismerete már kevesebb embernek adatott meg. Ilyen halak voltak: a baing, dévér, kecsege, lezsér, pundraharca és süllő.

    A baing nem a tudósok által e néven ismertetett hal. A kéki nagyszabású halászati könyvében közölt képekről nem ismerték fel. A kéki Borsi Dániel sugárnak és gyomornélkülinek mondta, s ilyen tekintetben a csukához hasonlítgatta. Varga József szálkásnak, emberláb hosszúságúnak írta le. Mind a ketten fenn és csapatosan járó halnak mondották.

    A dévér ritkább volt vidékünkön. Beszélik, úgy ment a víz tetején, mint egy darab deszka. Gyönge természetű volt. A melegedő vízben könnyen megbódult, elpusztult. A levegőn sem élt sokáig. Az ütést sem bírta.

    A lezsér zöld volt, mint a béka. Alakja olyan, mint a sigéré. Nagysága félökölnyi, négy szárnya különösen szúrós volt. A háza közepén is voltak szúrói. A kopóttya közepén kis hegyes szilánkja volt. Az embernek, aki vele bajoskodott, nagyon kellet vigyáznia a kezére. Halálos is lehetett a szúrása. A hal haragos is volt. A kutya se mert hozzányúlni. Húsét sülve ették. Nem volt rossz.

    A menyhal a harcsához húzott. Tarka volt. A kemény talajt szerette.

    A pundraharcsa kisebb volt a máik, tiszainak is mondott harcsánál. Hasalja akár a békáé, de halovány fehér. A háta halovány setétes volt

    A süllőt a sigér rokonának mondták.

    A halak változatait is megkülönböztették. A keszegeket szárnyuk színe alapján fehér- vagy veresszárnyúnak mondták. A világosabb színű csíkokat is ismerték. Ezeket fehéreknek mondták. Az a hit volt róluk elterjedve, hogy a csíkok fiatalabbjai. A tatok világosabb vagy sötétebb színét azonban már a tartózkodási hellyel hozták összefüggésbe. E szerint az első csak azoknál fordult elő, amelyek a kemény vízfeneken éltek.

    Különben nem természetrajzi, hanem kereskedelmi szempontból osztályozták a halakat. (Erről később részletesen fogunk beszélni.)

    A halak szokásait a törzshalászoknál jobban senki sem ismerte. Tudták jól, hogy azok nem járnak minden helyen. A kárász a kemény fenekű tájékot szereti. Itt a vízitök alá húzódik. A csuka sem szereti a sáros helyet. A gyöszönyök13 közt azonban szívesen tartózkodik. A tat is örömest jár az ilyen helyen, ösvényt is vág rajta. Ezen úgy megy, mint a daru. De ez a hal már a sarat is kedveli, feltúrja, összefekszik benne. A potyka is elheverész a sárban, éppúgy, mint a harcsa. A csík a mély vizekben nem szeret lenni. A posványos hely a hazája. A menyhal pedig a kemény partok tájékán tartózkodik. Külön-külön valamely lyukban húzódik meg. Így azt is kitapasztalták, hogy bizonyos halak melyik nagy vízen otthonosak. A potyka pl. a nyírbogdányi (henei) Görgetóban, a harcsa a besztercei Bövében, a baing a Kék és Beszterce között fekvő Királytóban, a tat a kéki Ösvénytóban, a csuka a kéki Orozdban érzi jól magát legjobban. Az utolsó helyen említett tó azért mégis vegyes halú volt, de egy részén, a molnárlápin, kárszát mindig találtak14.

    Tudták, hogy a baing csapatosan jár. Olyannyira, hogy a fejük is együtt van. A potyka is csapatosan szeret menni. De gyakran sort vesz. A tat is csak így jár. A kárász nem vegyül, külön tart. A harcsa azonban egyedül van. A baing, a csuka, a keszeg fent jár, a potyka, dévér, kárász, sügér, süllő és lezsér alantabb. A tat leglentebb. Tudták, hogy mi az eleségük. Azt hogyan és hol keresik. A csuka pl. a vízzel szemben áll, a harcsa pedig a fenéken fekszik meg, a tat meg a fenéken turkál.

    Szokott útjukban igyekeznek megmararadni. Egyikük-másikuk ilyenkor a kisebb akadályon át is veti magát, pl. a fiatalabb potyka, a könnyebb csuka. Reggel frissebbek. Ilyenkor úgy jönnek elő, mint a csirke szokott az ülőről. Délben lusták. Pihennek is, mint a munkás emberek szoktak. Estére azonban megint csak elevenebbek. Tavasszal gyorsabb járásúak, nyáron lassúbbak. Vihar előtt nyugtalanok. Ilyenkor sok kerül belőlük a tőrbe. Közvetlen előtte már – úgyszólván – semmi. Szeles időben a széllel szembe, az ellenkező oldalra, a cseret enyhébe vágnak15. Idehúzódnak a nap hevében is, esetleg a gyöszönyök alá. Akkor is, mikor a halfarkasok és budogányok körvadászatot rendeznek rájuk16. Legnagyobb ellenségük az ember, ezt mind nyilvántartotta. Fogásuk idejét és módját ehhez alkalmazta. Ha tehette, követte is őket. A cseretbe lápmetszővel irtott utánuk, s a legalkalmasabb tőrt itt vetette meg nekik.

    Azt is számontartották, amikor a nádból a halakat a vérszopó csíkbogarak kihajtották. A tisztáson, a cseret szélén ilyenkor várta a háló.

    A halak ívódásának az idejét is is számontartották. Természetesen még nem a kímélet vitte őket erre. Az is igaz azonban, hogy így jobban megjegyezték maguknak ezt az időt, de csak a legfontosabb halakét. A csuka ívódását Mátyás-naphoz kötötték. A halások különben csak az időhöz igazodtak. Körülnéztek a víz tájékán. Látták, hogy bizonyos halak ívása kezdetén, esetleg a végén, a növények életüknek milyen feltűnő fordulópontjához érkeztek, virágoztak, esetleg virágukat hullatták, vagy érésükhöz közeledtek17. Ilyen megfigyelésen alapult a velem közölt hagyomány is: A potykák ívása – az Orozd északi részén halászó Majoros Mihály szerint – a búza virágzása idején kezdődött, s a búza érésével végződött. A kárászoké árpapiruláskor ért véget. A tatok a kolokán virágzása idején ívódtak. Sajnos, csupán ennyit tudott nekem elmondani néhai kéki Hornyák János, fentebb említett Majoros fogadott fia. Említést tett még arról is, hogy egy bizonyos hal a búza elvirágzása után kezdte az ívást.

    Beszterce község egykori bírája, Kántor István szerint bizonyos hal, – talán a potyka, – ívásának az idejét náluk a torma virágzási idejéhez kötötték18.

    A halak az ívás alkalmával nagy csoportokba verődtek össze. S ez évek hosszú során ugyanezen helyen ment végbe. Ilyen esetekben mind-mind buták voltak.

    A halak elesett állapotát igyekeztek kihasználni. Összeszorult víziútjukat beiszapolták, kevéske vizüket elsározták.

    Beteg állapotukban sem kímélték. Túlmelegedett vizükben is felkeresték őket. Ha a gyolcsjég alatt, elkényszeredett állapotban, levegő után néztek, feléjük sújtottak. És ha végső erőfeszítéssel a cseret jegébe léhot nyaltak, hogy így levegőhöz jussanak, akkor is kinyújtották az emberek a kezüket utánuk. A véket csak azért vágták, mellé a tüzet csak azért rakták, hogy tőrbeejtsék őket.

    A szárazra került halakat is összeszedték.

     

    A fogási módokról általában

     

    Egy régi-régi földrajzírónk: Oláh Miklós, hazánk halbőségének rézékeltetésére a következőket írta: „Akinek hálója van (itt), annak hala is van.” A Rétköz régi halászai szerint volt rá idő, éspedig számtalan esetben, amikor a halhoz hozzájutott az árva gyermek is. Sokszor még a disznót is azzal etették. Ha pedig a fogás bőséges volt, s az idő meglöttyent, vagyis olvadóra fordult, ehetett halat a kutya is, de még az anyaföld is. Lehordták a kert alá s a káposztaföldön elterítették trágyának.

    Ami pedig a halászatot illeti, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy fogtak a Rétközön halat háló nélkül. (Pl. vészfővel, szigonnyal stb.) Olykor-olykor a halászat segédeszközeivel: hajóval, nádvágóval stb., aztán más foglalkozási ágak szerszámaival, pl. burgonyaszedő kaskával, ekével. Sőt fogtak minden eszköz nélkül is19.

    A vidékünkön szerszámmal űzött halfogási módokat nagyjában Herman Ottó felosztása alapján fogjuk tárgyalni.

    Területünkön azonban számos olyan halfogási mód akadt, amelyet nála nem találunk meg, mert ezen a vidéken ő nem járt. E fogási módok között aztán akadtak olyanok is, amelyek az ő rendszerébe beilleszthetők nem voltak. Megtettük, hogy a halászat két főcsoportjánál: a rekesztőnél és az állítónál az ő elgondolásától eltérő ismertető jegyeket állapítottunk meg.

    Rekeszteni ugyanis – szerény véleményünk szerint – annyit jelent, mint bezárni, vagy jelen esetben még inkább elzárni. Jelenti tehát az út elzárását. Éspedig azét az útét, amelyet valaki vagy valami meg akart tenni, de amelyen túl menni neki már nem lehetett. Legalább is a szokásos – nagyobb erőfeszítést igénylő – módon nem.

    Az „állítani” szó ennél jóval kevesebbet jelent. Itt még nincs kizárva, hogy az ember vagy állat erőlködés nélkül, valami kerülő úton, céljához elérjen.

    A rekesztés ismertető jeleinek felsorolását így is Herman Ottóval kezdhetjük el: „A rekesztőhalászat a hal iránytartó tulajdonságára számít, t. i. arra, hogy bizonyos irányban elindulva, csak akkor változtatja azt, ha le nem győzhető akadályra talált s erről meg is győződött. A hal orrával végigtapogatva az akadályon, átjárót, vagy átbúvót keres.”

    Ezen a ponton megállni, a következtetéseket itt levonni, nekünk még lehetetlenség. Folytatnunk kell a tudós szavaival, de már azokkal, amelyeket egy másik halászatról, az állítóról mondott el: „…Arra (is) épít (a halász), hogy a hal az engedékeny akadályt eltolni iparkodik.”

    Ezután következhet már a halásznak a hal egy olyan tulajdonságára való számítása, amelyet Herman Ottó is említett, de amelyet rendszerében megemlíteni elfelejtett, hogy „a hal a hálóból kiugrik”, hogy egyike-másika, mint a gárda is, „átveti magát a háló fölén, egy egy derék ponty is követi, halásznyelven szólva kilép.

    A rétközi régi rekesztő halászathoz tartozó fogási módoknál tehát csak egyetlen jellemzőt vehetünk közösnek. Azt, hogy a halászat helyét a szerszámok teljesen elzárják. Ezek maguk aztán anyagukra és berendezésükre nézve, nemkülönben a velük való élésmódok tekintetében is a legkülönbözőbbek lehettek.

    Az állító halászatnál, fentebbi elgondolásunk szerint, ugyancsak egy volt a közös vonás: hogy itt a hal útja nem volt egészen elvágva. Jó szerencsével, a szerszámok labirintusán át, különösebb erőfeszítés nélkül elérkezhetett feltett céljához.

    A szerszámok és használatuk természetesen itt is a legkülönbfélébbek voltak.

    Tovább menve: akadtak a vidéken még olyan különleges fogási módok is, amelyek két új főcsoportnak a beállítását tették szükségessé.

    Ezek egyikébe azokat a fogási módokat osztottuk,a melyeknél a Herman Ottó által járulékoknak, a halászat járulékainak nevezett segédszerszámok már haltőrökként szerepeltek. Ennek az új főcsoportnak Herman Ottó és Jankó János szavai után a járulékos eszközökkel való halászat nevet adtuk.

    A másik új főcsoportba azokat a halfogási módokat osztottuk be, amelyeknél egy más foglalkozási ág, a mezőgazdaság állatai és szerszámai is felhasználtattak. Ezen halászati módot a mezőgazdaság állataival és szerszámaival való halászat néven említjük.

 

    – folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf