Váradi Antal: Ave Maria

Szent csönd van fönn s alant. Zengő harang
Zsong, bong kicsiny toronyban; ing a lomb,
Reng, hajlong, bontja, bántja untalan
Az esti szél, mely rajta átbolyong;
S miképp egy véghetetlen glória:
Terjeng a zsongó «Ave Maria».
Nyomán imádság szent virága nő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Ilyenkor rózsabimbó lesz a szív,
Halkan fesleni kezd, kinyíl, kitárul,
S a fennkölt érzelem, mely benne vív,
Az égbe röppen édes illat-árul.
Oly jól esik, hogy kiket szeretünk
Fönn és alant – mindért könyörghetünk.
S imám oly benső, oly tiszta hő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Ó, áldd meg őt, kit ifjúkorba még
Szívfájdalom gyötört s üldöztetés…
Ha mind csillaggá alkotná az ég:
Dicsfényt vonna köré a szenvedés…
Kit szenvedő szülők, férj s gyermekért
A fájdalom hét tőrdöfése ért…
Ki véled oly rokon, te bús szülő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

És hogy csordultig légyen a kehely
Szülő, barát, férj, résztvevő rokon
Örök hazába költözének el,
S ő egyedül maradt e sírokon,
Hogy, mellyel őket lángzón fogta át,
Szeretetének minden sugarát
Dicsfény gyanánt lelkemre vonja ő –
Ó áldd meg, áldd meg, égi nő!

Én egyedül maradtam mindene,
Kit én szeretek s akit ő szeret,
Miként ha Isten ujja intene,
Hogy a rideg, részvétlen föld felett
Ne hagyjam el egy percre is, soha,
S könyörgjek érte, hogyha mostoha
S borongós szárnyú lészen az idő;
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Élethajónkat vihar üldözé,
S csak ketten szálltunk vész, orkán közé,
A vihar áldozatot, vért kívánt,
S ő kincsét, boldogságát egyaránt
A hullámokba szórta – csakhogy én
Kikössek boldogabb pert fövenyén…
Kinek föláldozása ily dicső:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Szívembe szent virágot ültetett…
– Saját, gazdag szívéből vette mind: –
Hitet, reményt, forró szeretet,
Hogy bennem újra nyíljanak megint.
Amíg hát egy bimbójuk élni fog,
Mindig a hű kertészre gondolok,
S imát nyit minden évszak és idő:
«Az én anyámat áldd meg, égi nő!»

S ameddig lelkem Isten tükre lesz,
Ameddig benn egy gondolat ragyog,
– Még akkor is, midőn csak egy kereszt
Jelez a földön, melyet elhagyok –
A túlvilágnak csillagkapuját
E hozzá forrt imával lépem át:
«Ave Maria! ki szent vagy s dicső,
Az én anyámat áldd meg, égi nő!»