Pécs Gyuláné: Tetemrehívás
Hószemfedő hull a szürke alkonyatba,
Selymes jégvirággal beszőve, befonva.
Drága nagy halottunk elhagyatva árván
Alussza alatta álomtalan álmát. ..
De mozdul az alkony, rémes árnyak járnak,
Éjjeli prédára dögkeselyűk szállnak.
Óvatosan jönnek, vonalról-vonalra,
Próbálgatják — Uram Isten
Jól meg van-e halva?
Aztán összevesznek, marakodnak rajta
És a halott csendben mintha mosolyogna
— Az enyém a karja! Az enyém a lába!
— Az enyém a szíve! Enyém alvadt vére!
— Én hadd vájjam csőröm gőgös két szemébe!
Hej az a dermedt kar, ha egyet mozdulna . ..
E sok lármás népség ezerfelé futna.
Tetemrehívás van. Feltámadást várunk.
Keressük az Istent. Várjuk igazságunk.
Idegentől várjuk?
Én balga magyarom, ugyan nézz csak széjjel.
Ezer éves múltban, idegenektől jót
Neked mikor mértek?
Hát. . . ha temetni kell, temetünk, szép csendben,
De lelkünkbe véssük örök élő hittel:
— Nem halt meg mindenki, akit eltemettek!
Szétszaggathatjátok, tiporhattok
rajta...
De lesz egyszer kürtszó! Lesz mégegyszer hajnal!
Oh lehet, elmúlik évtized, évszázad . . .
Behorpadt sírunkon, rég füvet kaszálnak.
De a porunkból nő nagyra az a cserfa,
Melyből a taglónak
nyele lesz faragva!
S a pusztító harcban, vad üvöltő szélijén,
Mely hunyó parazsat
vészes lánggá éleszt,
A tüzes pernyében, mely gyújtva száll szerte . ..
Napsugárban fénylő hazai porszemben
Mindnyájan ott leszünk! Úgy segéljen Isten!
1920