Dömötör Tekla: Állatalakoskodások a magyar népszokásokban

    I.

    Ennek a tanulmánynak középpontjában metodikai okból állanak a magyar népi szokások állatmaszkjai. Teriomorf alakok megjelenése szokásban, mondában, mítoszban általában arra mutat, hogy itt igen ősi réteggel állunk szemben. Az egymástól tanításban és struktúrában különböző nagy világvallások mellett meglepően azonos formában élnek tovább mindenhol a népi vallásosságban a primitív teriomorf formák.

    Viszont a még ma is fennálló népszokásokban ezek az állatalakoskodások már nagyrészt elvesztették eredeti jelentőségüket, kapcsolataikat és sokhelyütt csak másodlagosan fűződnek ahhoz a szokáshoz, melynek keretében ma találjuk őket. Így tehát a magyar népi alakoskodások állatmaszkjai az európai kultúra kereszténységelőtti rétegeihez vezetnek, anélkül azonban, hogy magának a szokásnak ősi voltát bizonyítanák, vagy annak eredetére nézve biztos felvilágosítást nyújtanának. Az Európában ma is fennálló népszokások magyarázata, komplex és egyben töredékes voltuk miatt mindenütt nagy nehézségekbe ütközik, de kiváltképpen Magyarországon, ahol a magyarság etnikai és kulturális sokrétűsége sokszor kioldhatatlan csomót jelent a kutató számára. A szálak ezerfelé vezetnek, ha a magyar népi kultúra egységes harmóniába is szőtte őket össze. Így a magyar népi alakoskodások is egységesen állanak ma előttünk, értelmezésük azonban mégis sokszor leküzdhetetlen akadályokba ütközik, mert elemeik nem egységes eredetűek és így egységesen nem is értelmezhetők1.

    A végső kérdés, amelyre ennek a dolgozatnak feleletet kellene adnia, az, hogy magyar eredetűek-e a magyar népszokások állatmaszkjai, illetőleg voltak-e a magyarságnak eredetileg állatmaszkos ábrázolásai. Ehhez a kérdéshez néhány adalékkal szeretne szolgálni e tanulmány.

     

    II.    

    Vegyük szemügyre először a vallásos népi alakoskodásokat, vagyis azokat, amelyek a keresztény ünnepekkel függnek szorosan össze. A magyarnyelvű hagyományban itt állatalakoskodással nem találkozunk. Érdemes felemlíteni azonban a magyarországi németség betlehemes játékai között az ú. n. Ökör- és szamárjátékot. A varjasi játék történetét és kapcsolatait Ernyey József és Karsai Géza behatóan ismertették2. Az ökör és szamár néma szereplői a játéknak, mégis igazi állatmaszkoknak tekinthetők, mert megjelenésükben nem különböznek a népi hagyomány hasonló állatalakjaitól3. Az alakoskodó lepellel van letakarva, melyet elől állatfejnek képeztek ki; az állat első lábait az alakoskodó kezében tartott bot utánozza (l. alább), vagyis ugyanúgy történik az ábrázolás, mint a nem-vallásos állatalakoskodás egyik típusánál. A szamár megjelenésének a vallásos színjátékokban igen régi hagyománya van, már a XIII–XIV. századi nyugat-európai karácsonyi játékokban szerepelt Balaam beszélő szamara, szamár van a Festum Asinorum középpontjában is. Azon a területen, ahol a középkori színjáték kialakult, az állatalakoskodások igen elterjedtek voltak, s a népi tradíció, ahol csak lehetett, utat talált az egyházi játékokba is. Így a betlehemes játék ökör és szamáralakjai, bár szigorúan a bibliai történethez ragaszkodnak, mégis ugyanabból a gyökérből nőttek ki, mint a népi alakoskodások állatmaszkjai4.

     

    III.

    A magyar népi szokások állatmaszkjai, amelyek a nem keresztény jellegű alakoskodásokhoz fűződnek, nagyrészt szintén a féli napforduló körüli időre, karácsony-újév-vízkereszt tájára, illetőleg a farsangi ünnepkörre esnek. Egész Európában elterjedt jelenség, hogy ugyanazokat a szokásokat, illetőleg speciálisan állatalakoskodásokat is találjuk karácsony és farsang táján, ami összefüggésben állhat a római évkezdés, a Kalendae Ianuarie, illetőleg Martiae és az ezekhez kapcsolódott szokáskomplexum eltolódásával, amelyhez a Kr. u. IV. századtól kezdve kimutathatólag az állatalakoskodások fűződtek5. Minthogy régebben a római Kalendákkal kapcsolatosan állatalakoskodásokról nem hallunk, számos elmélet keletkezett arra nézve, hogy miképpen kapcsolódtak ezek a római újévhez. Az egyik elmélet a keleti újévi szokásokban keresi eredetűket, mások azonban germán vagy kelta hatásnak tartják őket. A kérdés eldöntése különösen azért nehéz, mert igen széles rétegekben elterjedt szokásról van szó, melynek mélyen járó gyökereit mutatja az, hogy egészen a mai napig állatalakoskodások tartoznak az újévhez egész Európában, csak úgy, mint például Tibetben, Kínában, Mongóliában, stb.

    A téli alakoskodások állatmaszkjai közül vegyük szemügyre először a lovat. Magyar nyelvterületen lóalakoskodásokat különösen Erdélyben találunk, így a gircsózás keretében6, azonkívül számos farsangi szokásnál. A lónak, mint kultikus állatnak elterjedtsége igen általános és ősi Európában és Ázsiában. Bár a magyar ősvallásban is jelentős szerepe volt, tévedés lenne a ma is fennálló lóalakoskodást ősmagyar állatmaszkok továbbélésének minősíteni. Ez nálunk nem más, mint jelentését vesztett töredékes variánsa egy egész Európában elterjedt igen régi szokásnak, melynek nagy fontossága van pl. a germán népeknél (l. angol hobby-horse, német Schimmelreiter; a ló Wodan, a gemán főisten, ill. halotti isten állata volt, a germán néphit a mai napig hozzá tartozónak érzi a lovat, s talán egy régebbi, teriomorf fokon azonos volt az istenséggel), de másutt is igen elterjedt így az egész Balkánon és különösképpen Romániában7.

    A lómaszk megjelenési formájában különböző típusokat találunk. Az egyiknél a ló és lovas együtt szerepel. A gircsózásnál például fateknőbe lukat vágnak, hogy az alakoskodó beférjen. A teknőt pokróccal letakarják, s a lovashoz szíjjal erősítik. A teknő egyik végéhez rongyból készült lófejet, másik végéhez szőrből készült farkat erősítenek. Hasonlóképpen történik az ábrázolás pl. a nyárádszentlászlói (Maros-Torda megye)8, bözödújfalui (Udvarhely megye)9 farsangi alakoskodásoknál. Sütőteknő segítségével történik a lóalakoskodás az erdélyi szászoknál10. Lovas és ló együtt szerepel a Nyugat-Európában gyakori „vesszőparipánál” is.

    A másik típusban a szereplő magát álcázza lónak leplek és állatfej segítségével, hasonlóképpen, mint a már említett ökör és szamárjátékban. Így történik ez például a pókai (Maros-Torda megye) újévi alakoskodásnál11. Az állat két első lábát, mint már említettük, gyakran egy bot alkotja; Wolfram szerint innen származik a háromlábú szellemló elképzelése, amely esetben a kultusz elsőbbségét kell feltételeznünk a mitológiai képpel szemben12. Ugyanezt az állatmaszkot néha nem lónak, hanem szamárnak, ill. kecskének vagy szarvasmarhának fogják fel s néhány esetben mozgatható állkapcsa van13.

    Egy harmadik típust képvisel Csurgónagymarton lakodalmi szokásainak lova14. Itt két, egymásnak hátat fordító legényt kötöznek össze és takarnak le, az elől álló tartja a ló fejét, a hátul álló a farkát, míg egy harmadik legény az így lekészített „lóra” ül.

    Az Európa-szerte a lóval együtt megjelenő legfontosabb kísérő alakokat is megtaláljuk nálunk. A gircsózásnál például seprős öregasszony kíséri a lovat, akárcsak Angliában egy Kent-i játékban15, öregasszony szerepel a Balkánon is16. A nyárádszentlászlói farsangi maszkuránál kovács kíséri, aki megvasalja a lovat, a ló összeesik, majd egyszerre csak felugrik és elfut. Ezt a jelenetet megtaláljuk többek közt Felső-Stájerországban (Murau), Franciaországban a baszkoknál, stb.17. Az alakoskodások többi figurája: a kéményseprő18, jegyespár19, a duszásoknak megfelelő befeketített arcú legények20 szintén Európa-szerte megtalálhatók s népi alakoskodásoknál. Kultikus jelentőségük nálunk már teljesen értelmét vesztette.

    Az utóbbi időben számos kísérlet történt ezeknek a szélesen elterjedt játékmozzanatoknak szintetikus ábrázolására és vallás-, valamint kultúrtörténeti magyarázatára. Ezt akadályozza a már említett többféle nézet az állatalakoskodások kiindulópontját illetően. Hogy csak a legújabb elméleteket említsem, természetszerűen más eredményre kell jutnia Liungmannak, aki az egész szokáskomplexum kiindulását az Euphrates körüli kultúrákban keresi, mint annak a felfogásnak, mely germán, ill. indogermán eredetűnek tartja, s főként titkos társaságok működéséhez kapcsolja őket21. Az állatalakoskodással kapcsolatos szokások közös vonásai még: alamizsnagyűjtés, erős lármázás. Az alakoskodások jelentése és célja valószínűleg kezdettől fogva többféle volt: termékenységet hozó, rossz szellemeket távoltartó, másrészt isteneket, illetőleg halottakat megjelenítő22.

    Ezek a vonások részben a magyar téli népszokások legérdekesebbjét, a regölést is jellemzik. A regölés is a legényegyletek előadásában történik, adománygyűjtéssel jár, rossz szellemet távol tartó vonása a lármázásban nyilvánul meg, s meg van a termékenységet és szerencsét hozó vonása is. Míg azonban a lóalakoskodás Magyarországon töredékes formájú, s nem általánosan elterjedt, a regölést elterjedtsége, mitikus elemei, valamint a földrajzi és nyelvi bizonyítékokból kitűnő igen régi volta sokkal jelentősebbé teszi a magyar néprajzi kutatás számára. A regölés állatalakoskodásával kapcsolatban először is a már sokszor leszögezett tényt kell figyelembe venni, hogy mai formájában sehol sem szerepel benne állatmaszk. Hogy tartoztak állatalakoskodások hozzá, arra elsősorban bizonyítékot nyújtanak a dunántúli regölők elnevezései (Csében bika, macska és kan járt23, Zala-Szentgyörgyön is „bika, macska és koszos malac”24, stb., sőt Sebestyén feljegyzése szerint Göcsejben „az öregek még emlékeznek, hogy régen a regösök «állat képében» szoktak garázdálkodni.”)25 Azonban nincs bizonyítékunk arra, hogy a regösmisztériumban szereplő „csodafiúszarvas”, illetőleg a „nay rőt ökör” ábrázolása hozzátartozott valaha a regöléshez26. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy mind a szarvas, mind a bika, ill. ökör a Kalendák legrégibb állatmaszkjai közé tartoznak a később inkább leterjedt ló, kecske, medve, stb. maszkokkal szemben27. Szarvasalakoskodást mutat már a híres Trois frères barlang paleolitikus ábrázolása, szarvasagancsot hordtak az Artemis ünnepen járó bukoliasták28, szarvasmaszkot, szarvasagancsos alakoskodást bőven találunk a középkorban, csakúgy mint napjainkban is még a Balkánon, a németeknél, Angliában, stb. A magyar szarvasmaszk létezésére vonatkozólag azonban semmiféle tényleges bizonyítékunk nincsen.

    A „csudafiúszarvast” a szarvasmondák sokféle variánsával, így a magyarság eredetmondájában szereplő szarvassal is párhuzamba szokták állítani29. A regölésben igen feltűnő a szarvas asztrális jellege, amelyet a homlokán levő „fölkelő fényes nap”, az oldalán az „árdeli szép hold, jobb veséjén az „égi csillagok”30, valamint a szarván „gyújtatlan gyulladó, altatlan aluvó” gyertyák bizonyítanak. A szarvas a voguloknál is a csillagos ég, illetve a Plejádok csillagképének istene31. Azonban nemcsak finnugor kapcsolatokat találunk. A szarvas Kis-Ázsiában ősidők óta a csillagos ég jelképe, a Magna Mater állata32, nappal és holddal látjuk ábrázolva például a Szépművészeti Múzeum két Kis-Ázsiából származó, vésett, eddig publikálatlan pecsétlőkúpján (leltári sz.: 7630 f., h.) a Kr. e. II. évezred vége tájáról. Ennek megfelelően a görögségnél is Artemis állata az asztrális szarvas33. Másrészt szarvas húzza a nap kocsiját a skandináviai bronzkori sziklarajzokon34, csakúgy, mint az észak-olaszországi sziklarajzokon is35. Az asztrális szarvast, a ragyogó szarvút, fényeset azután a keresztény teológusok azonosították Krisztussal és az angyalokkal36. Ehhez járult már igen régen a belső-ázsiai népek totemisztikus, ill. honszerző szarvasmondája37, amely pl. a magyarországi vezető csodaszarvas, másrészt keresztény formáiban a Hubertus és Eustachius legendákban él tovább. Ezt a keresztény formát mutatja a bucsui regös-misztérium szarvasa is38.

    Nincs bizonyítékunk arra nézve sem, hogy a „rőt ökör” valaha is megjelent volna a regösökkel, bár szarvasmarha-alakoskodásokat, különösen a délszlávoknál, még ma is találunk39. A szarvasmarha a par excellance áldozati állat, különösen a mediterrán kultúrkörben40, bika, ill. szarvasmarha járt a germánoknál is a „wilde Jagd”-nak41, az áldozati állat azonban sehol sem azonos az alakoskodásban ábrázolt állatmaszkkal. A fából készült ökörszobor, amelyre a regösöknek szánt ajándékokat aggatták, szintén az ököralakoskodás ellen szól42.

    A már említetteken kívül más állatalakoskodásokat is találunk az erdélyi farsangi maszkurák között, melyeknek nagyrésze a magyarnál gazdagabb román, szláv vagy német állatalakoskodás hatására vezethető vissza. Így a román turka példájára sokhelyütt megtaláljuk a kecskét (Koronka43, Nyárádszentimre44, Nyárádszentlászló45, Maros-torda megye: Szamosújvár46, Bözödújfalu47, Udvarhely megye, stb.) Sok heyütt szerepel a medve is, a finnugor népek színjátszásának ez a központi jelentőségű alakja, mely nálunk azonban kétségkívül újabbkori átvétel. Néha szalmaruhát hord (Kalotaszentkirály48, Kolozs megye), akárcsak a szlávoknál, germánoknál, máskor fából kifaragott, mozgatható álla van (Bözödújfalu)49. Csurgónagymartonban a lakodalmi szokások keretében gólya is jelenik meg50, szintén Európa-szerte ismert állatmaszk51.

    Mindezt összevetve, azt látjuk, hogy állatmaszkjaink között olyan, melyet speciálisan magyar jellegűnek ismerhetnénk fel, nincsen. Állatalakoskodásaink egy egész Európában elterjedt szokáskomplexum keretébe tartoznak; csaknem az összes fontosabb európai állatmaszk megtalálható nálunk, ha többnyire töredékes formában is, s külsőségekben sem különböznek a többi európai állatalakoskodástól. Viszont, mint az előbbi példákból kitűnik, ugyanez a helyzet Európa többi országában is; ugyanazoknak az állatalakoskodásoknak variánsait találjuk meg Angliától egészen a Balkánig.        

     

    /1/ L. idevonatkozólag Marót Károly analízisét a szentiváni ünneppel kapcsolatosan (Ethnogr. 1939. 254. skk.)

    /2/ Kocsis I. – Ernyey J.: Varjasi ökör és szamárjáték Népr. Ért. 1907. 131 skk. I.; Ernyey – Karsai: Német népi színjátékok. II. k. 1. r. 513 skk.

    /3/ Fényképet Ernyey közöl fenti cikkében. L. m. Ernyey – Karsai, i. m. I. k. 492. l. is.

    /4/ Nem mond ennek ellen Karsai G. feltevése, hogy kezdetben mint az ismert latin egyházi ének (Puer natus in Bethlehem) illusztrációja jelentek meg a karácsonyi játékokban (Ernyey – Karsai, i. m. II. l. r. 514. l.), hiszen csaknem mindenütt a bibliai történetből kiindulva, annak továbbfűzése következtében kerültek népi elemek a vallásos játékokba. A szamárjátékhoz l. Robert Stumpfl: Kultspiele der Germanen als Ursprung des mittelalterlichen Dramas. Berlin, 1936. 392, 4101 skk. l. Antik kapcsolataira vonatkozólag: Waldapfel I.: Christophoros. Budapest, 1937. 46. l. (Mahler E. emlékkönyv, különlenyomat).

    /5/ A kérdés bő irodalmából l. többek közt P. Nilsson: Studien zur Vorgeschichte des Weihnachtsfestes. ARch. f. Religionswiss. 1918. 50 skk. l.; F. Schneider: Über Kalendae Ianuarie und Martiae im Mittelalter. AArch. f. Religionswiss. 1920–21. 82 skk. i.; W. Liungman: Traditionswanderungen Euphrat-Rhein. I–II. k. 1937–38., FFC. 118–119. II. k. 408 skk. l.  

    /6/ Leírását rajzokkal l. Szilády Z.: Suhancok játékai. Ethnogr. 1930. 208–10. l.

    /7/ L. Wolfram: Robin Hood und Hobby Horse. Wiener Prähist. Zeitschrilt, 1932. 356 skk. l.; R. Stumpfl, i. m. 270 skk. l.; L. Malten: Das Pferd im Totenglauben. jahrbuch des d. Archäol. Inst. Bd. 29. 1914.; Dumézil G.: Le problème des Centaures. Paris, 1929.; G. T. Niculescu-Varone: Alte jocuri românesti necunoscute. Bucuresti, 1931., stb.

    /8/ Makkai I. – Nagy Ö.: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez. Kolozsvár, 1939. Erdélyi tud. füzetek 103. sz. 93. l.

    /9/ Makkai – Nagy, i. m. 188. l.

    /10/ H. v. Wlislocki: Sitte und Brauch der Siebenbürger Sachsen. Hamburg, 1888. 15. l.

    /11/ Makkai – Nagy, i. m. 141. l.

    /12/ I. m. 363. l.

    /13/ Wolfram, i. m. 364. l.

    /14/ Gőnyey S.: Tréfás lakodalmi játékok Csurgónagymartonban. Ethnogr. 1934. 182. l.

    /15/ Fényképét l. Wolfram, i. m. 363. l. 2. ábra.

    /16/ Liungman, i. m. II. 768 – 839. l. Felfogása szerint a híres „vetolo aut cervolo facere” hely (Auxetre-i szinódus határozata, 573–603.) vetolo-ja öregasszonyt jelent (i. m. 735. l.).

    /17/ Wolfram, i. m. 371. l.; Stumpfl, i. m. 271. l. (ugyanő kultikus magyarázatot is ad); Liungman, i. m. II. 892. l.

    /18/ Pl. Ernyey J.: A busójárás, Népr. Ért. 1907. 151. l.

    /19/ Stumpfl, i. m. 300 kk. a „kultikus jegyespárról”.

    /20/ Wolfram, i. m. 364. l.

    /21/ Dömötör T.: Népi eredetű-e az európai vallásos színjáték. Ethnogr. 1938. 47skk I.

    /22/ O. Höfler: Kultische Geheimbünde der Germanen. Frankfurt a Main. 1934. 13. kk. l. – Az alakoskodással kapcsolatban a visszatérő szellemek problémáját hozza fel E. Schneeweiss, a délszlávoknál. L. Grundriss der Volksglaubens und Volksbrauchs der Serbokroaten, Celje, 1935. 164. l. 

    /23/ Sebestyén Gy.: Regös énekek. Magyar népköltési gyűjtemény. IV. Bp., 1902. 192. l.

    /24/ U. o. 166. l.

    /25/ U. o. 192. l.

    /26/ Makkos L.: Regölés Karakón és Kissomlyón. Vasi Szemle, 1935. 171. l.

    /27/ Nilsson, i. m. 134. l.

    /28/ Összehasonlítását a regöléssel l. Waldapfel I. tanulmányában: Pásztori Magyar Vergilius, Budapest, 1938. 64. skk. l.

    /29/ Irodalmát l. A magyarság néprajza, III. 250. l.

    /30/ Sebestyén, i. m. 43. l.

    /31/ Karjalainen: Religion der Jugravölker. III. FFC. 63., 20. l.; Berze Nagy J.: A csodaszarvas mondjája. Ethoraphia, 1927. 73. l.

    /32/ Bő irodalmából l. O. Keller: Die antike Tierwelt, l. Leipzig, 1909. 277. l.; J. Wiesner: Zum Hirsch in der Frühzeit. Münster, 1939. 309. l.; U. Holmberg: Der Baum des Lebens. Acta. Ac. Scient. Fen. Helsinki, 1922/23 85–86. l.

    /33/ W. Liungmann: id. m. II. k. 5711 skk l.; U. Holmberg: id. m. 90. skk. l.

    /34/ O. Almgren: Nordische Felszeichnungen als religiöse Urkunden. 1934. Frankfurt am Main; Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens, IV. k. 1934. 90. l. 

    /35/ F. Altheim: Neue Felsbilder aus der Val Camonica. Die Sonne als Kult und Mythos. 1938. 24. skk. l.; 16. 17. 18. 19. kép.

    /36/ Hannwörtenbuch des deutschen Aberglaubens, IV. k. 1934. 90. l.

    /37/ A. Alföldi: Theriomorphe Weltbetrachtung in den hochasiatischen Kulturen. Jahrbuch des deutschen arch. Inst. 1931. Archäologischer Anzeiger. 393. skk. l.; Kerényi K.: A csodaszarvas az Ezeregynapban. Ethnogr., 1930. 145–146. l.

    /38/ Sebestyén: id. m. 30 kk.

    /39/ Sebestyén Gy.: A regösök. Magyar Népköltési Gyűjtemény. V. Bp. 1902. 435. l.

    /40/ Vörös marhát áldoztak az egyiptomiak Seth-nek, marhából állott a görög hekatomba is, hogy csak a legbanálisabb példákat említsük.

    /41/ Höfler, i. m. 121. l.

    /42/ Magyarság Néprajza, III. 359. l.

    /43/ Makkai – Nagy: i. m. 109. l.

    /44/ U. o. 144. l.

    /45/ U. o. 141. l.

    /46/ U. o. 182. l.

    /47/ U. o. 188. l.

    /48/ U. o. 62. l.

    /49/ U. o. 188. l. A medvealakoskodás bő irodalmából l. többek közt: A. Konnisto: Über die wogulische Schauspielkunst. Finnisch-ugrische Forschungen, 1906. 213. skk. l.; Szendrey Á.: Van-e a medvének valami szerepe a magyar néphitben? Ethnogr. 1938. 438. l.; Sebestyén Gy.: A regösök 233. l.; Liungmann, id. m. II. k. 811. l., 824. l., 2052. skk. l., 1065. l., 1077. l.; Ernyey József: A busójárás és más farsangi játékok. Népr. Ért. 1907. 150. l.

    /50/ Gőnyey, id. m. 182. l.

    /51/ Így a Balkánon, Szász Érchegységben. Liungmann, id. m. II. 1060. l.

     

    Ethnographia – Népélet, A Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata LI. évfolyam 1940. 2. szám

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf