Féja Géza: Az ómagyarság

A honalapító magyarság hosszú keleti út után tért a Kárpátok medencéjébe. Az ómagyarság lelkialkatát és kultúráját úgy érthetjük meg, ha ennek a keleti útnak belső történetét szemügyre vesszük. Összefüggő és bőséges nyomaink s adataink nincsenek, részletes és végső értékű képet ezen a téren még nem várhatunk; óvakodunk attól, hogy a turánista képzelgés szellemi lejtőjére kerüljünk. Annyit azonban kétségtelenül megállapíthatunk, hogy a honfoglaló magyarság műveltsége magasrendű volt és ennek a műveltségnek körvonalait is megrajzolhatjuk.

    Az eredeti ugor magyarságot talán még őshazájában, de vándorútján mindenesetre és többízben ótörök hatás érte. A Kárpátok medencéjében török és törökös törzseket is talált, s a honfoglalás után is fogadott be török népelemet. Hosszú ideig, valószínűleg még a honfoglalás idején is az ómagyarság két nyelvet beszélt, a törököt és a magyart. A magyar nyelv győzött, ami annak a jele, hogy bármennyire színt és képességet is kaptunk a törökségtől, az ugor elem volt nemzetünk emberi humusza.

    A hosszú vándorút folyamán a magyarság természetesen keletről és délkeletről érkező kultúrákat fogadott magába. Az ugor-magyarság, midőn először találkozott a török rajokkal, már fejlett műveltséggel rendelkezett, halászó, vadászó és pásztorkodó lovas nép volt, színvonala semmieset4re sem hasonlítható nyelvi szempontból legközelebbi rokonaink mai, lesüllyedtnek és visszafejlődöttnek tekinthető színvonalához. Valószínűleg őshazájából hozta a magyarság az állatősnek a tiszteletét, ennek a mítosznak folytonosságát a Névtelen Jegyző is megőrizte Álmos származásának mondájában: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcitiának, aki feleségül vette Doni-Magyarban Önedbelia vezérnek Emes nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.” Ebben a mondában a természeti nép áhítata, a termékenyítő és tápláló természet misztikus élménye jelentkezik. A sűrűsödő nép, a dagadó népi folyam eredetét és ősokát a természetben kereste, s áhítatának származásmondával adott kifejezést. A Névtelen Jegyző természetesen az ősi élménynek későbbi lecsapódását őrizte meg.

    Kálmány Lajos folklorista kutatásai megállapították, hogy a csillagos ég tiszteletét legősibb korszakunkból hoztuk. Kálmány a magyar nép csillagtiszteletében kevés halászélményt, több pásztormotívumot, de még több földmívesélményt talált; csillagtiszteltünk tehát hű beszámoló a magyar életforma fejlődéséről is: a legősibb életforma elemei halványodtak el leggyorsabban s végül is a földmíves élmények teremtettek az égből paraszti mennyországot.

    Kálmány Lajos arról is beszámol, hogy hiteles népköltészeti nyomok szerint milyen kultúrák színezték és gyarapították az ómagyarságot. Mitológiánk nyomai ugor, ótörök, iráni, buddhista, mohamedán és keleti keresztény hatásokról tanúskodnak. A nomád föderációk nem ismertek szigorú lelki kötöttséget, a nomád léleknek s birodalomnak határai összeolvadtak a mindenséggel, lelki befogadóképességét nem övezték szigorú, szentesített korlátok. A történetírók kiemelik a nomád föderációk szigorú katonai szervezetét, de elfedik, hgoy ezt a kétségtelen katonai keménységet széles, kozmikus életérzés és magasrendű „lelki szabadság” egyensúlyozta; innen magyarázhatjuk az ómagyarság lelki és hitbeli sokrétűségét.

    A magyarságot az ótörök hatás mindenesetre megismerhette a „politikai vallással”. Az ótürk sírfeliratokon, melyek a holt kánok „kinyilatkoztatásai”, a gondviselő és elrendelő „türk ég” tudata és tisztelete nyilatkozik meg. A határtalan puszta a birodalmat szervező káné, akinek örök politikai álma a nagy föderáció, az egymás mellé rendelt népek emberi egysége; fölöttük pedig a végtelen pusztai ég egysége terül el, a magasabb hatalom, vagy hatalmak székhelye, akik küldetéssel és erővel ruházzák fel a kánt. A kán az égi és földi erők áramának középpontjában áll, az Ég akaratának teljesítője. Sírfeliratán első személyben beszél: „Miután apám meghalt, a türk ég akaratából és a szent föld-víz rendeléséből én magam vettem át az uralmat. Miután trónra léptem a négy világtáj népeinek fontos törvényeket adtam…” – így szól Bilga kaján sírfelirata. A nagy kán halála után az égbe emelkedik, az istenség kebelébe tér, s emléke kinyilatkoztatásaként él tovább népében. A türk „politikai vallás” lényege tehát a misztikus közösségtudat, melyben a holtak kinyilatkoztatása és az élők akarata összefonódik. Az ótörök sírfeliratok a nemzeti hősköltészet legősibb forrásai. A megdicsőült ősök sírfelirataiból, tehát kinyilatkoztatásaiból keletkeztek a mondák és a hősi énekek, melyekkel párhuzamosan alakult ki a közösség történelmi öntudata és hivatástudata. A legújabb kutatás azt hangoztatja, hogy az ómagyaroknak is megvoltak a maguk hősi énekei, s az Árpádkor történetírói az ő anyagukból merítettek elsősorban.

    A „türk ég” hivatással ruházta fel választott fiát: népek szervezésével, birodalmak megdöntésével és birodalom teremtésével: innen ered az ótürk hit „nemzeti” jellege. Ez a jelleg azonban összeolvadt népek egyesítésének, tehát a legszélesebb emberi egység megteremtésének a gondolatával. A nagy nomád föderációk bomlottak, újjáalakultak, nevet és vezető törzset cseréltek, a folytonos „levés” állapotában gomolyogtak, de „küldetésük” sohasem változott: az „Ég” rendeléséből minden időben föderációba, széles emberi egységbe kényszerítették a „világ négy táját”; éppen gyors bomlásuk bizonyítja, hogy az emberi egységet a mellérendeltség viszonya alapján képzelték el. A vallásos mélységű katonai és politikai tudatot, s a birodalmat teremtő hős kultuszát, (később a nép mindig a régi „szent” királyokat emlegeti!) mindenesetre az ótörökségtől nyertük.

    Sokszor felmerül a kérdés, hogy vajon az ómagyarok egyistenhívők voltak-e? A kérdésre a nomád lélek adja meg a feleletet. A birodalmat szervező kán legnagyobb élménye az egység volt, a „világ négy tájának” természetes egysége egyetlen fő vezérlete alatt: a sztyepp és a pusztai ég határtalan egységének birodalmi mása. Az egy Isten hitének bölcsője Kelet; a „türk ég” is az emberfeletti hatalom roppant egységét tükrözi. A nomád lélek természete mindenesetre alkalmas volt az egy Isten élményének befogadására; az ómagyarság pedig, mint Kálmány tanúsítja, korán megismerkedett az egy Istenben hívő keleti vallásokkal; messzebbrenyúló következtetéseket nem vonhatunk.

    A keleti „vezér” mellett ott volt a sámán, vagy a sámánok rendje. A sámán volt a közösség metafizikai szerve, a misztikus közvetítő a természet s a természetfeletti, a tudat és az öntudatlan között. Megkövesedett papi rendnek azonban aligha tekinthetjük a sámánságot; inkább a sámánok testesíthették meg az őslélek befogadó érzékenységét; bizonyára ők fogták fel és közvetítették, népszerűsítették a magyarsághoz hullámzó keleti vallásos áramlatokat, s így szoros kapcsolatba kerülhettek a buddhizmussal is.

    Kálmány Lajos a népköltészet maradványaiban, a „paraszti vallásban” még egy igen érdekes mitológiai elemre talált: ősvallásunk Istenasszonyának, „Boldogasszonynak” a kultuszára. A magyarul nem is tudó Szent Gellért rendelte el, hogy Szűz Máriát Boldogasszonynak nevezze a nép; Kálmány meggyőző érvekkel mutat rá, hogy ezzel az azonosítással egy ősi istenasszonyt akart kiszorítani a magyar nép emlékezetéből. A korai kereszténység nem a pogányság kérlelhetetlen kiirtásával, hanem inkább a kereszténységhez közelálló elemeinek fölszívásával mosta el a pogány lelkületet.

    Különösen jelentős hatást gyakorolt a magyarságra a volgai bolgár-törökség. A volgai bolgár-törökség a legújabb régészeti kutatások szerint letelepedett, földmívelő és ipart űző nép volt, élénk kapcsolatot tartott a magyarsággal és megismertette a letelepedett élet ízével. A legújabb magyar régészeti kutatások pedig azt bizonyítják, hogy a honfoglalás előtti magyarság élénk kereskedelmet űzött és fontos közvetítő szerepet játszott kelet és nyugat kereskedelme között; tehát a magyar életforma már ebben az időben sem volt egyvágányú.

    A honfoglalók Erdélyben és Tiszántúl korábban letelepedett bolgár-török törzsekre találtak, melyeket részben az avarok sodortak ide, részben pedig az elszlávosodó balkáni bolgár-törökségből szivárogtak fel. Az utóbbiak voltak a bizánci hatás közvetítői. Magyarországon a vezérek korában a bizánci kereszténység terjedt, óhitű kolostorok alakultak, s a kereszténységgel rokonszenvező törzsfőnökök mellett óhitű papok éltek. Első hiteles árpád-kori oklevelünknek, a veszprémvölgyi apácák számára 1002 előtt kiállított adománylevélnek a nyelve is görög. A nyugati kereszténységhez való csatlakozás nem törte meg azonnal a bizánci hatást, melynek történelmi és lélektani szerepe sokkal nagyobb volt az Árpád-korban, mint történetíróink gondolták, politikai kapcsolataink (III. Béla) pedig közismertek.

    A Kárpátok medencéjét a magyarság a nomád konföderációk ismert módszereivel szállta meg. Ha kellett, megmutatta katonai erejét, de inkább békés megegyezésre törekedett. A magyarság lelkében az Attila-élménnyel lépett az új hazába, de a honfoglaló Árpádnak alakja nem rendelkezik olyan kozmikus távlattal, mint Attiláé; inkább a megfontolt szervezőt szemlélhetjük benne, aki az erdőben sétálva, „árpádi módon” tartott kihallgatást, tehát elmélkedő, megfontolt bölcs volt. Halála után egy ideig hiányoztak a kiemelkedő s az egész népet történelmi vállalkozásra felsorakoztató vezérek; a törzsi szabadság évei következtek. A nomád föderáció félelmetes erejét mindig egy nagy egyéniségnek köszönthette, aki a föderáció tarka tömegét vaskézzel nagy vállalkozásra vezette, nélküle atomizálódás következett, lazulás, a szervezettség szétesése; a nomád végzet a frissen letelepült magyarságban is felütötte a fejét, s a komolyabb válságtól csupán a Kárpát-medence természetes egysége óvta meg. Baljós előjelek közepette került a vezéri pálca Géza (Gyeics) kezébe, aki már nem volt a kalandozó vállalkozások alkalmi hőse, hanem inkább az árpádi hagyomány folytatója. Géza megtette az első lépéseket az új életforma felé, a kereszténység szervezettebb terjesztésének és a középkori keresztény monarchia előkészítésének műve az ő nevéhez fűződik.

    ***

    A magyar ősvallásra nézve a legértékesebb adatokat Kálmány Lajosnak, a legnagyobb magyar folkloristának tanulmányaiban és népköltési gyűjteményeiben találjuk. A magyar ősköltészetről Jakubovits Emil írt döntő jelentőségű tanulmányt: Honfoglaláskori emlékeink előadásformája. Lásd még Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. A nomád lélekről Váczy Péter Árpádról pedig Horváth Tibor írt figyelemreméltó tanulmányt.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf