Mikszáth Kálmán: Somlyó vára

– APAFFY MIHÁLY URAM RAVASZSÁGA –

szilágysomlyóA Magura hegység hármas bérce olyan, mintha az ország címeréből a hármas halom lenne. Ez alatt porladozik a somlyói vár, mely fellegvárból, az erődből és a tulajdonképpeni várból állt.

    A somlyói vár soha sem volt valami nagy erődítmény, hírét, nevét is onnan veszi, mert a Báthory-ház somlyói ágának (s ebből támadtak a fejedelmek és a nagy lengyel király) praedikátumául szolgált. A Báthoryak bölcsője a somlyói vár, melyet egykor Báthory László szerzett volt, a felesége Pókay Anna útján.

    A Magura hegységgel szemben fekvő «Púpos» hegy oldalában ma is mutogatják a szilágy-somlyói lakosok azt a kis barlangot, ahol az őskorban egy sárkánykígyó lakott, melyet a Báthoryak őse ölt meg. Innen is van a címerükben a három sárkányfog. Természetesen mese az egész. S hogy több legyen egyel a csodadolog, ott van a Magura völgyében a «Pokoltó» is; egy kis tavacska, melynek a néphit szerint nincs feneke. Aki abba beleesik, csak a pokolban áll meg. ez a legbiztosabb útja a pokolra való jutásnak.

    A vár a Báthoryak idejében élte fénykorát, ezek szívesen tartózkodtak itt, s egyre építgették, szépítgették. Maga a lengyel király és testvérei itt születtek és a somlyói ág utolsó gazdag örökösnőjét, Báthory Zsófiát is itt kérték ki II. Rákóczi György erdélyi fejedelem részére. Történeti eseményeket azonban Somlyó nem igen ért meg, mert a félreeső helyen nemcsak hogy a hadak útjába nem esett, de egy csomó vár: a nagyváradi, székelyhidi, ecsedi, erdődi és szatmári erődök) valósággal védgyűrűvel vették körül.

    Egyetlen egyszer közelítette meg az ozmán uralom fénykorában egy jókora török csapat, miről ijedten érteíté az «Őrhegyen» állandóan tartózkodó őrszem a vár Somogyi nevezetű parancsnokát.

    Somogyi uram maga is meghökkent, alig volt néhány szál ember őrsége: itt bizony védelem lehetetlenség.

    - De hát mit csináljunk? Fölvonassuk a csigahidat? – kérdék az udavari cselédek.

    - Hasztalan. Az csak gyerekjáték! – felelte a várparancsnok s kétségbeesetten tördelte a kezeit.

    - Mennyi lehet az az ellenség? – kérdé mos Koczka Gábor nevű dobos.

    - Lehetnek vagy négyszázan, – világosítá fel az őrszem.

    - No akkor szüret – kiáltá fel a dobos. – Elkergetem én azokat egymagam.

    A többiek nagy szemeket meresztettek Koczka Gáborra, hogy talán megbolondult.

    De Koczka jól tudta, mit beszél. Fogta a dobot s elballagott vele a völgybe, ahol elkezdte teljes erejéből verni.

    A dobszó ezerszeresen visszhangzott a Magura völgyeiben. Azt vélték a hegyek mögül közelgő törökök, hogy óriási táborba találnak belebotlani, ahol több a dobos is, mint náluk a harcoló s olyan szépen visszafordultak, mintha Koczka Gábor uram diktálta volna nekik. Még tán ma is szaladnak, ha valahol meg nem álltak.

    A Báthoryak kihaltával a vár is nagy hanyatlásnak indult. I. Apaffy Mihály idejében már inkább hadi raktárul szolgált s az egyik részében halálra ítélt közönséges gonosztevők, gyilkosok, gyújtogatók tartattak fogva. Olyan hely volt, mint most Illava. Még a gazembereknek is csak a söpredékét, a legalját zárták Somlyóra.

    Ezen időben a krónikák szerint Tapolcsányi Ferenc uram volt ott a várnagy. Egy éjjel azzal költötték fel ő kegyelmét, hogy megérkezett Gyula-Fehérvárról a hóhér.

    Legott felkelt és felöltözködött.

    - Mi baj van? – kérdé a bakótól.

    - Alkalmasint munka lesz, mert parancsot kaptam idejönni.

    - Az lehetetlen. – Rab ugyan van vagy huszonkilenc, de még egyik ellen sincs ítélet.

    - Hm, azt én nem tudhatom. Az én parancsom a fejedelemtől jön.

    Erre aztán nagy tűnődések és fejtörések mellett megint levetkőzött Tapolcsányi Ferenc uram és elaludt. De csakhamar megint felrázták.

    - Egy szekér van itt a fejedelem ő nagyságától és egy staféta.

    - A fejedelemtől? – hebegé aztán észretérve. – Mit parancsol ő nagysága?

    - Keljen fel kegyelmed azonnal és jöjjön ki az udvarra, ahol a szekér van, – mondá a fejedelmi megbízott suttogva. – Ott megtudja a többit.

    Egy nehéz láda volt a szekéren, s abban, mikor felbontották, tíz rendbeli aranytól, ezüsttől csillogó főúri öltözet. A kihímzett csipkés ingtől kezdve egész a kócsagos, bogláros kalpagokig, csalmákig. Fölséges szattyán csizmák, aranyos sarkantyúkkal, bíboros dolmányok, drágaköves gombokkal.

    - Kié ez a nagyszerű ajándék? – kérdé a várnagy elcsodálkozva.

    - Ebbe beöltöztet kegyelmed tíz rabot.

    - Rabot? – hüledezék ez. – Hiszen soh’ se volt ezeken egy becsületes ruhadarab. Mind ágról szakadt tolvajok és gyilkosok. Ne tréfáljon velem kegyelmed.

    A fejedelmi megbízott megmutatta Apaffy parancsát, hogy a várnagy mindenben engedelmeskedni tartozik a kiküldött parancsainak s titokban tartani mindeneket, fejvesztés terhe alatt.

    Mit volt mit tenni, mint nyomban felöltöztetni a rabokat a ragyogó köntösökbe. Azok ugyancsak csodálkoztak. Szuricska János, a megrögzött híres nagyenyedi tolvaj, mindjárt le is szaggatta saját dolmányáról az aranygombokat és elrejtette egy a börtön falába vájt lyukba. Annyira vérében volt a lopás, hogy önmagát is meglopta.

    Nagy ujjongás támadt közöttük, mikor ilyen díszben látták egymást.

    - Mi lehet ez atyafiak? – tanakodának egymás közt. – Talán megbolondult a fejedelem?

    - Hátha megesett rajtunk a szíve? Látta, hogy szegény embereknek nem vagyunk alkalmatosak és most megtesz bennünket főuraknak.

    Eltalálták félig. Ott künn a hóhér ezalatt kopácsolta a vérpadot a legényeivel. Mire megvirradott, már készen volt. De jó is, hogy sietett, mert alighogy elvégzé, ismét dörömböztek a várkapun.

    - Hej, ki avn odakünn?

    - Nem kisebb persona, hékás – felelte egy hang kívülről – mint maga Teleky Mihály uram és a török császár biztosa.

    Persze hogy rögtön nyílt a kapu s hajadon fővel fogadta az őrség Teleky uramat, az Apaffy hatalmas miniszterét.

    Néhány kocsin jöttek. Naláczy uram és a török császár biztosa, egy pocakos Tahir nevű csausz. A másik kocsin Pataki uram ült, az országos ítélőmester és Krista Mihály, a kancellista, egy pár udvari drabant ült a harmadik kocsiban.

    Teleky Mihály legott félrehítta a várnagyot.

    - Fel vannak a rabok öltözve? – suttogta.

    - Igen.

    - Helyesen van. Ki fogunk belőlük végeztetni néhányat, érti-e kend? Az ítélőmester olvasni fogja a neveket, aztán ha egy-egy nevet kikiált, kegyelmednek helyén legyen az esze, ne törődjék semmivel, csak hozza a rabok közül azt, amelyik a kezeügyébe esik. Érti-e?

    - Megértettem.

    - No hát lássunk hozzá.

    A vérpad már készen volt, a hóhér is a bárdjával. Teleky Mihály két széket hozatott a maga és a csausz számára. A többiek hadd nézzék a kivégzést állva.

    Az ítélőmester elkiáltá az első ember nevet:

    - Bánffy Gábor!

    Erre aztán elővezették Valics Juont, aki az apját gyilkolta meg, s akin úgy tündökölt a sok boglár és csak úgy zörgött a rengeteg arany csat.

    A hóhér suhintott egyet és leesett a Juon feje.

    A csausz pedig felírta a noteszkönyvébe ékes török betűkkel: Bánffy Gábor.

    Az ítélőmester új nevet kiáltott ki:

    - Béldi István.

    Nemsokára a Béldi István feje is legurult. (Tulajdonképpen Pató Marcinak hítták a kivégzettet, a mordályégetők bandájából való volt.)

    A csausz megelégedetten mosolygott. Hát még mikor aztán sorba jöttek Erdély legfényesebb nevei: Kemények, Zeykok, Bethlenek.

    Midőn végre a tizedik vére is szétfreccsent, a fölbukkanó nap sugarainál, Teleky Mihály fölkelt ünnepélyesen és megszorongatta a csausz kezeit.

    - Most immáron eleget tettünk a felséges szultán parancsának.

    Mire a csausz kötekedve jegyzé meg:

    - A felséges szultán mintegy tíz főúr kivégeztetését követelte példaadás végett az iránta tanúsított engedetlenségért, és a «mintegy» alatt tizenegyet is kívánhatna az ember.

    - Igen, de kilencet is.

    - Jól van jól, de én a tizenegyhez ragaszkodom.

    - Hm, akkor én meg a kilenchez.

    - Feljebbezzük a dolgot a nagyvezírhez – mondás a csausz – ha ő kerekszámba tíznek mondája a «mintegy tízet», én nem bánom, még azt sem bánom, ha kilencnek mondja.

    - Jól van! feljebbezzük – szólott Teleky Mihály – de akkor támassza fel nekem előbb csausz uram a tizedik lefejezett urat. Ahol van ni a törzse… és imhol a feje…

    Erre aztán elnevette magát a csausz és aláírta a protokolumot, hogy az ő jelenlétében lőn elég téve a felséges szultán kívánságának.

    Ilyen bolond dolgok is történtek valamikor azokban az időkben, amiket mi sóhajtozva nevezünk: «régi jó világnak».

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf