Báró Eötvös József: A tokaji hegy, A nap mikor…, Tanács, Végrendelet

Báró Eötvös József:

A tokaji hegy

Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.

Mégis jól tudod, mi voltál,
Híven érzed, a mit rég:
Régi lángod, régi fényed
Boraidban most is ég.

Képed ez, te árva nemzet,
Mely elvesztéd fényedet;
Oh, de mondd, hát könnyeidben
Lángol-e még szent tüzed?

1838

Báró Eötvös József:

A nap mikor leáldozik,
Pirosan áll az ég határa, -
Mohács- s Budánál vérezél
Magyar! - hazádnak alkonyára.

Az éj ha jön, oly bús a táj
A kelő hold halvány világán, -
Mikor e honra éj borúlt
Félhold mosolygott pusztulásán.

De hajnal jő a hold után,
S ragyogva új nap kél egünkön; -
Leszállt a hold, s mért nem ragyog
Hát új nap ismét nemzetünkön?

1839

Báró Eötvös József:

Oh nézd a tölgyet, erős gyökerével
A földből szíja élte nedveit,
De felfelé hajt minden erejével,
S az éghez nyújtja lombos ágait.

Így tégy te ember, kit e földhöz kötnek
A sors, s ezer szükség vas karjai;
Bár innen élsz, ez nem elég körödnek,
Magasabbak küzdelmed czéljai.

Áldást a szív csak így terjeszt körére,
Egész pályánk hasznos csak így lehet:
Miként nagyobb árnyékot vet földjére
A tölgy, mennél magasbra nőhetett.

1845

Báró Eötvös József:

Ha majdan átfutottam
Göröngyös utamat,
S hová fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad:

Márványszobor helyébe
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.

S ha majd kijőtök néha
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könnyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könnyet, mert szeretett.

1848