Csanádi Imre: A megszállás után

        Meg-meglódulva szárnyal
        a surrogó madárraj,
szeszélyes foltban, tágul, esik össze,
tüdőnk harcát a morc égig növesztve, –
    e hallgatag, szeszélyes és borús
            tavaszban, március
tar fái fölött, nekiszabadulva
        csapong, magát kifújja,
tovariad és visszacsördül újra…

        Tavaszi első pár nap!
        Csupa tüzes vasárnap…
ünnepe földnek, friss nedvnek, sugárnak…
        Pezsgés tündéri kéje…
        Csörgő, finom zenéje
bogyót-tépászó csonttollú-csapatnak, –
        egy fáról másra csapnak,
boldogan, ahogy állat-nép vigadhat…

        Hová is tűntek? Árva
csönd tátja száját kongón a világra.
        De fönn szabad a pálya:
bölcsebben nálunk, falaink felett
        rajzolták önfeledt
köreiket a szárnyasok időtlen, –
mit tudják, értik, bánják, mi megy ittlen?

        hogy itt fal támadt hoppra
elénk, árnyékát vetve a napokra,
kis házainkra: ni üszköt idéznek!
döbbent szívünkre: vér festi szurokra!

        Mint tébolyult leány,
    int szemérmetlen, vihog vissza rám
mit érdemesnek vallhatunk, nemesnek, –
szólásra gyúlnak, fakón földre esnek
    lőtt arccal, ez s ez hány cimborám…

1944 március végén, Fehérvár