Márai Sándor: Tragédia Meyerlingben

Az itteni újság nagy, ha aktuálisnak éppen nem is nevezhető leleplezései nyújtanak romantikus szenzációt: a közel félszázados mayerlingi titokról húzzák le a hazugságok leplét. Az osztrák köztársaság régi Habsburg-archívumaiból most kerülnek nyilvánosságra a tragikus és szakállas Rudolf halálának regényes körülményei. Ennek a legendának ma már valami szép, letisztult füzetesregény-íze van, valami Sobri Jóskás elmúltsága, a kosztümök, a levegő, az emberek, nevek, a vidék valami hazafias ponyvairodalom poros, vérfagyasztó közléseiben is papírszerűen közönyös monotóniáját lélegzik. A szép Vetsera bárónő s a daliás Habsburg – udvari kamarilla s vadászkastély a fenyvesekben – a zord császár-apa s a megtört szívű anyabárónő – az intrikus és ragyogó Larisch grófnő, a lelkes közvetítő, aztán a fin de sičcle Bécs fiákeresei, lakájai, rendőrfőnöke és ékszerészei mind fölkelnek sírjukból egy pillanatra, s kelletlen arccal vallomást tesznek a hétpecsétes titokról. Amit lassan már nagyon elfelejtett az új század és generációja – nemcsak a titkot, se a Habsburgokat is mindenestől, szenvedélyeikkel, betegségeikkel és aranygyapjas szomorú tekintélyükkel. Az egykori monarchia hosszú és rossz álmát alusszák már a szereplők mind a kapucinusok dohos bécsi sírboltjában tovább. Az apa és fiú mellett, engeszteletlenül és mulatságosan. Sovány és vérszegény kísértetek ezek. Most, hogy az újkor fürge apró Mommsenjei lehúzzák róluk a halotti leplet, s a történelem sírásó keze csontjaik között kutat, egy pillanatra megint az övék a szétszakadt monarchia érdeklődése.
    A Habsburgoknak tagadhatatlanul volt legendaalakító tehetségük. Főként fogékony és figyelmes publikumuk. Az osztrák ház családi krónikájával tragédiák busaságában csak a Romanov-dinasztia vetélkedik. A Burg levegője zsúfolt és terhes volt fülledt „sors”-októl. Rudolf, Erzsébet, János, Ferenc Ferdinánd s nagyon friss utolsónak Károly, fenségek és felségek, hogy csak a legismertebbekre utaljunk, aztán apró és szerelmes természetű főhercegek és főhercegnék, a degenerált család szerencsétlenségeinek hosszú sorban következő figurái. A legenda legtökéletesebb – lezárt és titokzatos – Rudolf alakja körül. Akik ötven éve kérdik, mi történt a sötét erdő mélyén Mayerling-ben, s kalandos variációkban mesélik Rudolf erőszakos halálát, a pénzükhöz jönnek így is, mikor a valószínű valóságot hallják meg a Burg archívumának kiásott aktáiból. Ez a valóság különös és a nagy regényekhez tapadt merész elképzeléseket részben igazolja. Csak részben: mert Rudolfot nem ölték meg. Ő emelt kezet önmaga ellen, s ő volt gyilkosa barátnőjének, a szép, vörös hajú Vatsera Máriának is.
    Ennek a kettős öngyilkosságnak motívumai nem dedukálódnak tökéletesen a hivatalos közlésekből. De a borbélylegényes öngyilkosságok s a császári és királyi fenség bizalmas végének ősi csírái ugyanegyek: az emberek primitív, nagy kétségbeesése a torz és gonosz életberendezés közepette. Rudolf, akire egy trón várt s annak minden kötelessége, szeretett egy vörös báróleányt, s megölték egymást, mert nem élhettek együtt. Ezt már a rómaiak így csinálták, s ők is tanulták már régebbről. Amilyen banális, olyan örök, amilyen naiv, olyan irtózatos, igaz és magyarázhatatlan. De a részletei ennek a reszkető és nagy vonzalomnak, mind a gyerekes ajándékok, gyöngédségek, amiket nem szabadna napvilágra hozni soha, az a pusztító és őszinte szenvedély, amiben elégtek, az egész titokzatos apparátus, az udvar, a cselszövők, akik a két ember romlásán dolgoztak: mindez súlyt és érdekességet ad az örök komédiának. S emberi vonatkozásaik egymáshoz megindítóak, mert igaziak. Vasgyűrű, amit haláig hord a lány, medalion, amiben vászondarabkán csepp ragyog a férfi véréből, föltétlen és féktelen odadobása mindkét részről egzisztenciának, családnak, erős és fájó kötelékek, dacos és mohó széttépése – egy nagy, romantikájában is végzetesen őszinte regénye ez a szenvedélynek. Így, ahogy akták becsületszavas bizonyítékai alapján fekszik előttünk a múltban a halott pár egy mindent robbantó emberi érzés szigorúságával szép halott arcukon, letisztulnak a piszoktól, amit generációk és kormányzati intrikák szennyes fantáziája reájuk mocskolt, s az emberi történet nagy szerelmesei közé sorolja őket az utókor, a romantikus, a hősies, a szomorú és kegyetlen szerelmesek közé. Ennek a Habsburgnak nem amourja volt a vörös báróleány, hanem az istenektől ráparancsolt végzete és sorsa. Nem volt Habsburg. Egy őszinte ember volt.