Marczinek József honvéd, esperes plébános

Született 1835-ben, tehát 1848-ban, a szabadságharc idejében még csak 13 éves ifjú vala.
    Az a megfoghatatlan s megmagyarázhatatlan hazafias bűverő, mely a haza minden polgárának vérét forrongásba, szívét lázas dobogásba hozta. Az ifjú gyermek bátor szívét, lelkét is elbűvölte s akkor 13 éves ifjú,a mint a gimnázium 6-ik osztályáról a vizsgát letette, azonnal jelentkezett honvédnek, de ifjú korára s gyengeségére való tekintettel, elutasították. A bátor fiú hősies lelkét az elutasítás nagyon sértette és véghetetlenül fájlalta, hogy a veszélyben levő szeretett haza védelmére és oltalmára felajánlott fiatal, e hős karjait el nem fogadták. De azért a reményről nem mondott le, hogy egykor ő is küzdhet a haza ellenségei ellen, miért is 1849-ben Deméthén személyesen jelentkezett Dembinszky tábornoknál, felajánlván életét és vérét a haza védelmére. Az ifjú hős égő vágya itt csakugyan teljesedésbe ment, mert Dembinszky őt felvette ugyan a 89-ik zászlóaljba, de egyelőre mivel fegyverviselésre még gyenge vala, saját irodájába osztotta be, s így mint táborkari írnok ténykedett.
    Legfőbb vágya, a hazáért a harcmezőn is küzdeni, nemsokára teljesült, mert zászlóaljához beosztatván, a Temesvár és Kisbecskerek közt vívott csatában tényleg részt vett. – A szerencsétlen csata után a zászlóalj a tábor azon részéhez szegődött, mely Vécsey tábornok vezetése alatt Oláhfacset felé tartván, Boros-Jenőre húzódott, ahol a fegyvert letették a németek kezébe, kik azután Arad mellett levő Mondorlok nevű községbe kísérték a zászlóaljat, s így Marczineket is, ahol őket szabad ég alatt, egy pázsiton őrizték és tíz napi éhség és nyomorúsággal kínozták. Tíz nap múlva egy küldöttség jött ki, mely a katonának valókat besorozta. – Marczineket egy osztrák császári tiszt felső ruhájától megfosztván, s megrugván őt, a szobából kilökte, hogy menjen haza szopni.
    Onnan egy mellényben és mezítláb, mert a bakancsot, éhség által gyötörtetve, egy lelketlen embernek az úton odaadta, rongyosan, egész Sáros megyébe kellett gyalogolnia üldözés, vész, vihar, éhség és bújdosás között. E hosszú úton az éhség és mindenféle nélkülözés annyira megrongálta egészségét, hogy azt tökéletesen soha többé vissza nem nyerte.
    Ma [1878-ban]Alsó-Körtvélyesen esperes plébános.