Máhr Mariska: A hajó

A nagy Duna szelíd hullámain,
Szőke Tisza szeszélyes fodrain,
Lassú méltósággal úszott a hajó.
Vígan lengett a zászló árbocán,
Dal zengett a hajósok ajakán.

Kincseket érő dús rakománya
Mesebeli, pazar aranybánya.
Áldott föld, honnan gazdag terhét vitte :
Acélos búzát, tüzes, nehéz bort,
És gyapjas zsákokból rengeteg sort.

Gyakran küzdött ádáz viharokkal,
Gonosz széllel, örvénnyel, habokkal . . .
Megtépve bár, de mégis révbe jutott!
Sötét éjszakában utat talált,
Elkerülve nem egy biztos halált.

De új vihar jött, nagy és kegyetlen ...
Jött a szomorú vég kérlelhetlen,
S a szegény hajó hányódott-vetődött,
Csalóka fénysugár biztatgatta . . .
A szirén énekkel hívogatta.

Felbukva, majd ismét elmerülve,
Roncsolt testtel, félig összedőlve,
Vergődve úszott a véres habokon.
Merre szól az ének, ó, hol vagy hát ?
Ment, csak ment, és összezúzta magát.

S a romok közt anyák és hitvesek
Sápadt arccal, jajszóval keresnek . ..
De jaj, hiába! Nem jön elő egy sem!
Menjetek vissza az üres házba;
Öltözzetek szomorúan gyászba!

Jelem tér vissza, hiába várjátok !
Karotokat hiába tárjátok ...
Messze idegenben pihen valahol.
Valahol egy néma fejfa alatt,
Nyomában tán kék nefelejts fakadt.

A nagy Duna szelíd hullámain,!
Szőke Tisza szeszélyes fodrain,
Küzdve és vergődve úszik a hajó ...
Szomorúan csüng a zászló árbocán,
Nem zeng a dal hajósok ajakán.

Nem integetnek már róla felénk,
Csak a roncsok tünedeznek elénk .. .
És megsiratjuk százszor, keservesen!
Árbocán a zászlót sírva nézzük,
Áldásunkkal messze elkísérjük. —