Kálmán Károly: Dávid király zsoltár könyvéből

XVII. zsoltár

Szeretlek, imádlak, Uram, segedelmem,
Kőszikla-lakom, nagy, erős, bevehetlen!
Én hogyha szeretve hívom föl az Istent,
Ő kész kisegítni, segélyi ki is ment.
Nem rég a halál s a pokol s a gonoszság
E létet a vészek ölébe sodorták,
S ahonnan imáim az Ő kegyit esdék,
Oltára előtt a nagy isteni Felség
Meghallgata engemet és megmozdult.
    S megrendült a világ, a hegyeknek alapjai ingtak
Fújt s haragos, mord füstgomolyag tombolt a nagy űrbe,
Arca kigyúlt s dúlt, hullt a parázs, a zsarátnok, a villám,
Lépett s lépte alatt az egek nagy boltja legörnyedt,
Lábainál dünnyögött a homály, nyöszörögtek a rémek,
Szállt kerubok szárnyán, robogott viharok rohamával,
Felhő-torlaszodás sátort képzett körülötte,
Barna szemöldöke egy vonalára repedtek a felhők
S méhükből jég- és tűzeső szakadt le a földre.
Szól az egekből az Úr, hah a Felséges szava zengett.
S zengzete fényes volt, mint lángja a tűzviharoknak.
És kidobatta sebes nyilait, hogy szélnek eressze
Ellenségeimet, villámai megsokasodtak
És villámaival le a porba tiporta le őket.
Fölfordultanak ős alapostul a tengeri mélyek
És a világsarkok repedezve remegtek Előtted
Szent haragod fenyítő fuvatára, ő isteni Felség!
    Rám nyújtá segítő karját az egek magasából,
Fölvett, föl, kiragadt engem tengernyi veszélyből,
Próba-napon, nyomorok napján a reám rohanóknak
Ádáz körmeiből tágas dicstérre vezérelt
És míg tönkre tevé azokat, ma enyém a szabadság,
Mert hiszen én a nagy Úr ösvényeit őrzöm örökké;
S aki megőrzi az Ő utait, megkapja kegyelmét,
Mert Te a jónak jó vagy, rossz vagy azonban a rossznak,
Mert te a rosszakat el-letiporva megáldod a jókat
És áldásod alatt soha sincs félni veszélytől.
Íme szövétnekemet hogy meggyújtottad előttem
Éji homályaiból kezd már hasadozni a hajnal.
Én teveled bizton megyek át a falak tömegén is,
Mert Te vagy Isten erős Sabaoth s nincs már Tekívüled.
És Te felöveztél, Uram, engem erénnyel, erővel,
És megacéloztad karomat s letiportad az ellent!
Lábam alá hulltak valamennyi kaján gyűlölőim,
S bárha kiáltottak, nem volt aki megszabadítsa,
Bárha segítségért esedeztek végre az Úrhoz,
Ámde az Úr akkor már nem hallgatta meg őket,
Én pedig összetörém, porként a szeleknek eresztém,
Vagy letapostam, mint a sarat minden gyűlölőmet.
    Ős-örök életű Lény! Aki által nemzetidnek
Én fejedelme levék, Te uralmamat a zavaroktól
Megszabadítod, Uram! Temiattad a messze határok
Népei is mind, mind kormányom alá gyülekeznek,
Mert Te örök jogaram gonosz elleneit letiporva
Sarjaimat végleg fölemelted, ó áldalak, imádlak,
Földed népei közt Uram áldlak, imádlak örökké!