Mindszenty Gedeon: Mária méhei

Félig meghalva, félig élve
Nyög ágyon az Isten szegénye,
Mély gödrében megtört szemének
Bágyadt-világú mécsek égnek,
Míg arcán a kemény nyomornak
Sötét, zilált redői folynak.
Könnytől nyirkos, rohadt a szalma,
Sem éjjel, sem nappal nyugalma,
A vér szünetlen háborúba’;
Föl-föllázad s megdermed újra
És ő mint a háborgatott vad
Rohanna, futna – s összeroskad;
– Ám az ínségben, elhagyatva
Van még, aki meglátogatja,
A hit, ez édes földi angyal,
Ki elbeszélget vele halkkal
Csodás dolgokról, amelyekre
Minden fájdalma elfeledve.
Sőt az álom leplébe födve
A szent Szűz is feltűn előtte
S betölti lelkét illatokkal,
Hogy a gyönyörben szinte elhal.
Ily szent látmányra lelkesülten
Föl-fölsóhajt: «Ó drága Szüzem,
Megváltómnak jó, édes anyja!
Hallgass meg e nagy búba’-bajba’;
Angyal-kezeddel vedd le terhem,
Ne engedd, hogy kétségbeessem.
Hiszen több már, több mint a fűszál,
Ki enyhülést lelt lábaidnál;
Egynek megoldád néma nyelvét.
Másnak nehéz sebét hegesztéd,
S kinek keze csüngött meredten,
Most már erős munkára serken;
Csak én bajom feledte volna
A betegek hű gyógyítója?
Ah, aki annyin könyörüle,
Az üdvösség édes szülője,
Hétfájdalom királyi anyja,
A fájó szívnyögését hallja.
Igaz, hogy semmit, semmi kincsem,
Legtöbb gazdagságom az Isten.
Szegény vagyok, az ő szegénye,
Ami enyém: egy köpü méhe,
Mely a természet jóvoltából
Minden költség nélkül is ápol,
De a szegénynek ez is drága,
Mert mindene… egész villága;
Mégis – ha Isten szent kegyelme
Lenéz nyomorgó életemre –
Mézes köpüm – anyám, királyném!
A te szent oltárodra tenném;
Mert a méznél, mit rejt magába,
Édesb nekem, édesb a hála.»
A szegény ember könyörgése
Magas mennyekbe jókor értbe,
Máriának buzgó fohásza
Gyógyharmatot csorgat reája;
Ki már a síré volt, a Lázár,
Fölgyógyula és íme fönnjár.
Elmúlt a baj, elmúlt a rossz nap,
Erő, egészség duzzadoznak
Arcán, szemében és szívében,
Keze, lába munkára készen;
De a szívnek legszebb virágát,
A könny s fohász szülötte hálát
Mit fölnevelt a beteg lelke,
Az egészséges elfeledte;
Sőt, hogy bűnét be is tetézze
A tört eskü gyarló vitéze,
A méhet, melyet áldozatra
Szánt egykor – jó pénzen eladta.
És ó! mi történt? az egeknek
Erői mostan nem pihentek;
Elment az ember köpüjével,
De helyére alig vivé el,
Midőn a méh nagy zúdulással
Kitör lakából s messzeszárnyal.
Röpült… röpült… míglen megálla
A Mária-templom oldalába’,
És ott raká meg drága sejtjét
E bosszúálló, fürge kis nép,
Od’adván mézét Máriának,
E méznél édesebb anyának,
Hogy a lelketlent megalázza,
Ki elfeledte, mi a hála.