Féja Géza: A népszínmű

    Szigligeti Ede (1814–1878), Szigeti József (1822–1902), Tóth Ede (1844–1876), Csepreghy Ferenc (1842–1880)

A népszínművet Szigligeti Ede ás Szigeti József kezdték, a műfaj Tóth Edében és Csepreghy Ferencben hágott tetőpontjára. Tóth Ede mélyebb tehetség volt társainál, de fejlődése derekán elpusztult. Nem volt akkora szabású tehetség, hogy Szigligeti és Szigeti népszerű műfajával szemben népdrámát küldjön a magyar színpadra, bár benne lett volna még a legtöbb erő ehhez a vállalkozáshoz.

    A népszínmű még a szabadságharc előtt indult útjára s átvészelte a nagy földrengést, a tömérdek halál között megkövéredve emelkedett föl. Divatja nőttön nőtt, miközben a magyar dráma hősibb úttörői rendre feledésbe merültek. Czakó nagyvonalú romantikus kísérletei s merész igyekezete, hogy Kelet és Nyugat szellemi ütközetét drámába foglalja, nem érdekelték az utókort. Obernyik „Brankovicsát”, a kelet-európai kis népek időtlen drámáját a kor egy-kettőre kivetette tudatából. A Kisfaludyak is háttérbe szorultak, bár mindketten, de főként Károly, az átlagos népszínműveknél mélyebb drámai anyagot és tisztultabb formát hoztak. Az egyre jobban szétbomló és a régi tisztább egység helyett zavaros képletbe tömörülő társadalomnak az a furcsa egyveleg kellett, melyet „népszínmű” néven ismer az irodalomtörténet. A népszínműben minden színpadi elemből találunk egy csipetnyit: a bohózatból, a vígjátékból, a polgári színműből, a népdrámából és az operettből. Jelentékeny szerepet kapott benne a dal, de többnyire nem a tiszta népdal, hanem inkább utánzatai, úgy viszonylanak ezek a dalok az eredeti magyar énekhez, mint a cigánymuzsika zenénkhez. A tömérdek dal-betét mindenesetre jó volt arra, hogy a népszínművek férceltségét és nyomorék tagjait takargassa.

    A népszínmű tulajdonképpen a társadalmi visszahatás terméke és hálás eszköze. Akkor született, midőn társadalmi tudatunk és véle párhuzamosan irodalmunk társadalom-ábrázolása rohamléptekkel sietett előre. Vajda Péter, Kuthy Lajos, Eötvös József, Nagy Ignác, Obernyik Károly, Petőfi Sándor és a fiatal Arany János valamennyien a magyar társadalmi tudat szökőforrásai. Ám a népszínmű felöltöztette, fölpántlikázta és gyakran kis is festette arany Jánosék népét. Az 1848 előtti irodalmi hőskor már meglátta és ki is merészelte fejezni a társadalmi osztályok szembenállását és ütközéseit, a népszínmű azonban inkább leplezte, olyan népet ábrázolt, melynek nincsenek társadalmi gondjai s vágyai. A népszínmű elterelte a figyelmet a népi kérdés valóban drámai gyújtópontjairól, ezért aratott akkora sikert abban a korban és társadalomban, melynek egyik legfőbb törekvése valódi kérdéseink s a tényleges magyar helyzet leplezése volt. 1867 után a régóta „romlásnak indult” nemesi kúriák „újjászületése” és fölmagasztalódása következett: nyugodtan, betelten és problémátlanul kívántak élni azok, akik fölülmaradtak a délibábos Parlagon. A nép „atyái” a sorskérdéseket megbűvölték és elaltatták s ezt a cirkuszba illő mutatványt összetévesztették a nemzetalapítással és az országszervezéssel. Hogyne tetszett volna nékik a népszínmű, mely egyszerű, tiszta drámai igazságok helyett rikítóan érzelgős képet festett a magyar faluról. A szellemi hamisítványok évadja következett s előkelő helyet foglalt el közöttük a népszínmű. A népszínműben jelentkező társadalmi visszahatásra igen jellemző Szigligeti „Szökött katoná”-ja és „Cigány”-a. A „Szökött katona” 1844-ben, a „Cigány” pedig 1875-ben született, három évtized terpeszkedik a kettő között, de az író társadalmi tudata e három évtized alatt mit sem fejlődött, ami ifjú hiba volt 1844-ben, abból öreg vétek lett 1875-ig. A „Szökött katona” egy grófnő törvénytelen fia, akit anyja parasztcsaládhoz ád nevelőbe, s a fiú ott is ragad, kovácslegény lesz belőle. Katonának viszik, többízben megkísérli a szökést, halálra ítélik, de édesanyja felismeri és megmenti. Szerencsére meghal a grófnő férje és előkerül a fiú törvénytelen atyja, aki ekkor már magasrangú katonatiszt. Nosza: azonnal keblükre ölelik a fiút. Hasonló társadalmi naivság lengedez a „Cigányban” is. A cigányfiú parasztlányba, húga pedig parasztlegénybe szerelmes. A cigánylegényt elverik szerelme mellől, katonának megy és megismerkedik a falu földesurával. A földesúr felismeri a cigánylegény zenei zsenialitását, visszamegy véle a faluba és a szerelmeseket nagylelkűen összeboronálja. Ennek lelkendezett a kor: a földesúr megúszta 1848 veszedelmes vizeit, birtokon bévül maradt, de nemtőként jelenik meg a faluban s a szerelem rózsaláncát ajándékozza a népnek. A kiegyezés kora ekként képzelte el a magyar nép „drámai” megváltását.

    A népszínmű polgári húrokra hangolta a népéletet. A falut, mint nagy gyakorlatok alkalmával huszárral, megrakta szerelmi bonyodalmakkal s minden gödrébe és árkába érzelgő szirupot öntögetett. A kispolgárság szerelmi konfliktusai és vágyálmai tartós vidéki nyaralásra mentek. A valódi falu valahol a festett színfalak megett lapult, csak néha hallatszott egy-egy természetes hangja vagy nyögése, a megvilágított téren pedig furcsa bábúk érzelegtek és vonaglottak, népieskedő nyelven, de kispolgári modorban beszéltek, minden megnyilatkozásuk arra vallott, hogy utánoznak valakit. Ezért volt döntő sikerük: az egész kor az utánzásban merült ki. A középréteg a dzsentrit utánozta, a módos parasztság a középréteget, a politika a múlt örökségéből csinált paródiát. A társadalom pihenni és vegetálni akart, irtózott a valóság kérlelhetetlen képeitől, festett világba menekült, a népszínmű ennek a festett világnak természetes eleme, szerves alkotórésze.

    A népszínműveknek nemcsak drámai alkata megdöbbentően silány, hanem a bennük vonagló életanyag alacsonyrendűsége is. Csak két embertípust ismer: a karikatúrát és a könnyárban szenvelgő szenvedőt, az alantas komikum és polgári érzelgősség megtestesítőit. A népszínművekhez mérten Kisfaludy Károly magasrendű „jellemvígjátékokat” írt, mert valóságos társadalmi rétegből merítette élményeit, a patriarkális nemességből. Így cselekedett Kisfaludy Sándor is, bár jóval szerényebb tehetséggel, mégis „Dárday háza” minden hibája ellenére becses társadalomtö9rténeti „adalék”. A népszínműírók azonban mindennemű mélyebb népismeret nélkül kispolgári élményeket öltöztettek népi ruhába, vagy pedig ellesték a falu néhány külsőségét és karikírozták, tehát a Göre Gáborok és Durbints sógorok ősszülői letek.

    Szigligeti és Szigeti gyakran átrándultak a polgári színmű területére, de ezekben a kísérletekben is ijesztően szembetűnik társadalmi tudatuk és élményeik vészes vérszegénysége. Legfennebb bizonyos tanító célzatosságig „emelkedtek”, mint Szigeti Jószef a „Rang és módban”, ahol a nagyzoló hivatalnokcsaládot megszégyeníti a puritán, de gazdag kereskedő rokon, vagy pedig a bohózat sekélyesebb vidékére siklottak, mint Szigligeti Ede a „Liliomfiban”. Akkor sem szökött magasabbra színvonaluk, ha társadalmi kérdések helyett az egyén drámai ábrázolására került a sor. A jelentékeny író az emberi élet és sors minden rétegével szemben egyenrangú fél marad, a jelentéktelen pedig minduntalan alantas eszközök segítségére szorul.

    Valóságos élményeknek és mélyebbre szántó ihletnek nyomaira leginkább Tóth Ede műveiben akadunk. Tóth Ede petőfis pályát futott be, őt is lázas életiramba űzte a korai halál leselkedő réme. Apja polgárnak szánta, ő diák akart lenni s végül színészségre adta fejét. Korán nősült és a szegény vándorszínész olyan mélyen ember volt, hogy örökbe fogadta egy nálánál szegényebb felebarátjának a gyermekét. Petőfire emlékeztet páratlan emberi tisztasága és odaadása, mellyel az élet kegyetlen tréfáit és megpróbáltatásait fogadta. Mint szökött diák és vándorszínész megismerkedett a vidéki élet nyomorúságával és szomorú rejtelmeivel: ennek a keserves életútnak köszönhet mindent. A nyomorgás életére ment, de valóságos élményeket is ajándékozott, ezért tudott a népszínmű átlaga fölé emelkedni.

    A népszínmű formai fejlődésén nem sokat lendített, az ő darabjai is furcsa keverékek, de az alakok élőbbek, s hitelesebb híreket hoznak a társadalom életéről. Tóth Edét a „Falu rossza” tette népszerűvé, de mélyebb alkotása a „Tolonc”, melyben a társadalom páriáját, a városba sodródott cselédlányt hozza színpadra. Itt is a szerelmi bonyodalomé a vezérszólam, de alakjai már húsból és vérből valók. A „Kíntornás családban” ugyancsak az érzelgős szerelmi történet vívja csatáját Tóth Ede nem közönséges realista hajlamaival. A nemes és időtálló elemet ki kell bányászni a darab szokványos szerelmi bonyodalmából és érzelgős latyakjából, de legalább van kiválasztható elem benne.

    Figyelemreméltó Tóth Edének lázas, izgatott hangú önéletírása is. Csaknem ugyanolyan kalandok és események színezik, mint Petőfiét. Őt is a legsötétebb vidéki nyomorúságból rántotta ki „A falu rossza”, mint Petőfit a versei. Élete nagyszerű regényanyagot kínált, ám tárgyilagosabb és fegyelmezettebb ábrázolásra nem volt képes, ezért választotta a népszínművet, ezért a furcsa átmeneti műfajt, melyben a hiányosságokat és réseket annyi mindennel be lehet tömni. Ezenfelül: lázas és izgatott egyénisége is kielégülésre lelet ebben a laza, kuszált és kevés fegyelmet követelő műfajban.

    Szigligeti nagyváradi ügyvéd fia volt, Szigeti-Tripammer József apja Veszprémben volt városbíró. Mindketten a középréteg szájaíze szerint ábrázolják a népvilágot. Csepreghy Ferenc Hont megyei parasztfiú volt, később Esztergomban asztalos lett. Alulról verekedte föl magát, s különb útravalót hozott minden népszínműírónknál. Tóth Edében talán különb tehetség nyugtalankodott, de Csepreghy világa hitelesebb, eredetibb és harmonikusabb. A „Sárga csikó” eseménye, lélektana, nyelve, közelebb áll a néphez, igazabb híreket hoz róla, mint bármelyik népszínművünk. A romantikus elemet a betyárvilággal pótolja, olyan „romantikával”, mely eleven valóság volt. Érezteti a parasztságnak és az értelmiségnek szembenállását, a két parasztcsalád konfliktusa maguk között és emberségesen oldódik meg, visszautasítják a felsőbb beavatkozást, ösztönös öntudattal nem akarnak fölfelé elegyedni. Csepreghynél a népszínművek túlzott érzelmességét és szirupos érzelgősségét a magyar nép eredeti emberségessége helyettesíti, tehát egy mély s valódi lelki vonás. Alakjai természetesen beszélnek, éreznek és gondolkodnak, csak néhány mélyítő vonásra volna még szükség és átléphetnének a népszínműből a népdrámába. A népszínmű ragálya azonban bizonyos mértékben Csepreghyt is megfertőzte, nem volt elegendő műveltsége, ellenállóanyaga e fertőzéssel szemben. 1842-ben született, falusi népiskolát végzett csupán, 1873-ig munkaerejét elsősorban az asztalosmesterségnek szentelte. 1874-ben végre abbahagyta mesterségét, mert egészsége erősen meggyengült, gyógyíthatatlan tüdőbaj kínozta s 1880-ban már halott volt. Mindent elkövetett, hogy műveltségének hiányait pótolja és emellett lázas iramban dolgozott. Eredeti nyers tehetség küzdött Csepreghyben a dilettantizmus salakjával. Sógora Rákosi Jenő, a kor legjelentéktelenebb drámaírója és végzetes szellem kedvezőtlen hatással nehezedett rá. Rákosi egész életében tized- és huszadrendű tehetségeket mozgósított a magyar géniusz legnagyobb hordozói ellen, mert csak akkor érezhette magát magyarnak, ha fejletlen, csírájukba sült magyar elmék vették körül: az eredendő idegenségnek a magyar fejletlenséggel és töppedtséggel kellett szövetkeznie, hogy fennmaradhasson. Rákosi Jenő idegensége helyes ösztönnel érezte, hogy csakis a legjobbak veszte árán találhat hitelre s azokat ölelte keblére, akiknek embrionális tudata és tompa ösztöne nem merevedett azonnal tiltakozássá. Rákosi Csepreghyben is ilyen kijátszható tényezőt keresett, pazar bőséggel osztotta neki a rangot, egyik kísérletét például azonnal Vörösmarty „Csongor és Tündéje” fölé emelte. Csepreghy azonban mélyebb tehetség volt, mint Rákosi Jenő „fölfedezettjei”: a népszínmű Csepreghyben lép legmerészebbet a realizmus és a népdráma felé. A „Sárga csikót” Móricz Zsigmond dolgozta át s nagyra becsülte. Valóban: bizonyos melegség járta át ezt a darabot, a valóság természetes forrósága. Alakjait már nem a népszínműi „önkény” rángatja, hanem az eleven élet mozdul bennük. A „Sárga csikó” nemcsak Szigligeti és Szigeti népszínműveit múlja felül, hanem sokkal különb Gárdonyi Géza színműveinél is. Csepreghy sokat hozott magával és őrizett meg a falu lelkéből s szelleméből. A magyar népszínmű érette és Tóth Ede nemes vergődéseiért érdemel irgalmat.  

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf