Mikszáth Kálmán: Likava vára

Vér vízzé nem válik. I. Károly királyunkon is teljes életében meglátszott, hogy olasz. Ahol csak szerét tehette, mindenütt kitüntette őket. Hanem özönlöttek is be seregesen, mint légy az édes tejre.

    Így jött be valami Douch nevű kalandor gróf, kit legott nagy birtokokkal ajándékozott meg a király Liptó megyében. A magyar urak úgy se törték oda magukat valami nagyon.

    Ez a Douch építette a likavai várat. Jó ízlése volt az olasz úrnak, s pompásan választotta ki a regényes magas sziklatömböt, amelyre a likavai vár épült s melynek a háta mögött még magasabban meredezik a Chots hegy komor orma.

    Douch nem nagy hasznát vehette várának, mert nemsokára meghalt örökös nélkül; de annál nagyobb hasznát vette Liptó megye, mert ez volt valamennyi várai közt a legerősebb.

    Ott volt ugyan Hradek is, de annak a falait nagyon is gyengéllették, míg ellenben a rózsahegyi várkastély csak arra való, hogy délceg várkisasszonyok sétáljanak a kertjében s esténkint kihajolva az ablakon, hallgassák a lantos mélabús kobzát…

    Likava azonban jó menedék volt a törökök, tatárok és rablók beütései ellen. A nagyedórányira fekvő Rózsahegy városkából ide futottak a népek nagy veszedelem idején.

    Douch halála után a korona tulajdonába jutott a vár és a hozzá tartozó nagy uradalom. Később Albert király özvegye behitta a cseheket kiskorú fiának, Lászlónak védelmébe s ezeknek mindjárt átengedett asszonyi ésszel nehány felső-magyarországi várat, köztük az erős Likavát.

    A híres Giskra, a csehek vezére, ült be most Likavára s onnan tőn rablóportyázásokat messze vidékekre. A likavai vár pincéiben halomra rakva álltak a lopott kincsek.

    Hanem Giskra uramra is rájött a dér. Mátyás király kiverte Likaváról és mindenünnen egész pereputtyostól s a maga címereit (a gyűrűt tartó hollót) faragtatta ki a nyugoti kapu homlokzatára.

    A király gyakran fordult meg Likaván. A körülfekvő erdőkben és fenyvesekben sok volt a vad s a híres király szerette fölvenni a béke idején a vadász-ruhát.

    Mátyás halála után természetesen fiáé, a maradék nélkül kimúlt Corvin Jánosé lett a vár és uradalom, de azután megint kézről-kézre vándorolt.

    I. Ferdinánd mint ellenkirály Pekry Lajosnak ajándékozta, ki most már a saját címereit és nejéét, egy orosz hercegnőét, rakatta fel a belső várkapura 1534-ben. Aztán Krusith Jánosé lett, ki korán elhalt s csinos özvegyet hagyott maga után.

    Az özvegy Pálffy Katalin kezével járt a vár, ki azt Illésházy Istvánnak nyújtotta.

    Azonban örökös ebből a házasságból sem született, minélfogva Illésházy István egyik rokonát, Illásházy Gáspárt fiának fogadta, s így lett Likava Gáspáré, ki megint a maga címerét vésette a kapuk fölé.

    Gáspárnak két fia maradt: György és Gábor. Gábor ült be Likavára gazdának, de nemsokára adósságokba keveredett s elzálogosította birtokát Thököly István uramnak, aki akkoriban a leggazdagabb főúrnak tartaték a felvidéken.

    Most aztán fényes világ virradt Likavára. Thököly nem kímélet semmi költséget s igazi fejedelmi pompával ékesítette fel a várat. Kerteket csinált ott nagy költséggel. A külvárhoz egy gazdag forrást csatolt odáig nyúló, három ölnyi széles és boltozatos bástyák segélyével, mert bosszantotta, hogy vízhiányban szenvednek ott fönn a várban.

    E bástyaépítésről egész regék szállongnak a környéken.

    Thököly – úgy mondják – összeszedette az egész vármegyéből a tojásokat, s homok helyett tojás fehérét használt az építésnél s a cement készítésére nem vizet, hanem bort fordított volna.

    Hanem hát én ennél okosabb embernek tartom Thököly István uramat. A tojást még nem mondom, de hogy a bort őseink is megbecsülték – arra van a históriában elég kútforrás.

    Annyi azonban bizonyosnak látszik, mert több író említi, hogy ez a forrást felvezető bástya roppant összeg volt s ebből aztán könnyű kimagyarázni azt a közmondást, hogy Likaván vétek a borba vizet tölteni.

    Még egy ura volt a várnak aztán, a híres Thököly Imre, de ettől elvette a királyi fiskus s ma is a kincstáré a likavai uradalom.

    Hát a vár?

    Azt lerontatta II. Rákóczi Ferenc, ki nem szerette a várakat győzelmi útjában, nemcsak maga előtt, hanem még meghódolva sem – maga mögött.

    «Minden ilyen helyen inkább szeretnék egy kenderáztatót» – szokta mondani a fejedelem, többre becsülném a síkon az ütközetet, mint a «szaporátlan munkát», az ostromokat.